Olyan azonban eddig még nem fordult elő (én legalábbis még nem hallottam róla), hogy valaki egy kalandparkban található, már meglévő látványosság alapján vágjon bele egy egészestés mozi elkészítésébe – márpedig a Disney éppen ezt tette a Dzsungeltúra (Jungle Cruise) esetében. Miután az ötlet már több mint egy évtizeddel ezelőtt megszületett, a forgatókönyv és a sztorihoz kapcsolódó elképzelések – ahogyan az gyakran lenni szokott – több változtatáson is keresztülmentek, míg végül a fejesek zöld utat adtak a produkciónak.

Ráadásul sikerült olyan, felkapott sztárokat megnyerni, mint Dwayne Johnson és Emily Blunt, akiktől a stúdió joggal remélte, hogy simán elvisznek a hátukon egy könnyed, ám tartalmát tekintve igencsak nagyszabású kalandfilmet. A források és a nagy nevek tehát adottak voltak, csakúgy, mint az alighanem sokak által kedvelt Disneyland-attrakció – de vajon elegendőnek bizonyult-e mindez ahhoz, hogy egy hasonlóan népszerű, valóban sikervárományos filmet üssenek össze belőle?
A XX. század elején járunk, amikor javában dúl az első világháború. Ám ez cseppet sem zavarja a különc, kalandvágyó és igencsak rámenős brit tudóst, Dr. Lily Houghtont (Blunt) abban, hogy az Élet Fájának legendáját követve Dél-Amerika sűrű és veszélyes dzsungele felé vegye az irányt. Habár az úton elkíséri őt öccse, MacGregor (Jack Whitehall), aki egyúttal asszisztensként funkcionál, a piperkőc fiatalember nem igazán áll a helyzet magaslatán, amikor hirtelen beüt a krach.

Lily-nek szerencsére sikerül felbérelnie a kissé nyers és cinikus, ám a folyót és környékét kiválóan ismerő, nagydarab hajóst, Franket (Dwayne Johnson), aki pénzszűkében lévén vállalja, hogy elviszi őket. Noha Franknek – a szóvicceken kívül – akad néhány trükk a tarsolyában, még ő sem képes mindentől megóvni a gyanútlan testvérpárt. Ráadásul Joachim herceg (Jesse Plemons), az ambiciózus és gátlástalan német arisztokrata szintén a gyógyító erejű szirmokra pályázik, és minden jel szerint levakarhatatlan…
A Dzsungeltúra főként az Indiana Jones és A Karib-tenger kalózai filmekből merít ihletet, ami – a Disney-ről lévén szó – aligha túlzottan meglepő. Attól, hogy az eredetiség hiánya, a sablonok tömkelege már felettébb unalmas, maga az eredmény még lehetne kellőképp szórakoztató. Az alapvetően könnyed, komikus hangvétel végig adott – a problémát az jelenti, hogy ennek ellenére nem sokszor lehet őszintén nevetni a látottakon.

A humort elsősorban az szolgáltatja, hogy a szereplők szinte folyamatosan osztják egymást. A dolog azonban valahogy mégsem működik olyan flottul, mint Az Amazonas kincsében, mely körítését tekintve hasonló komédia volt még a 2000-es évek elején, szintén a Szikla főszereplésével. Ám míg ott felettébb jól sikerült eltalálni az egyensúlyt a környezettel járó fenyegetettség és a faramuci helyzetekből adódó poénkodás között, a Dzsungeltúra esetében az ember nehezen tudja akár csak egy pillanatra is komolyan venni a kalandorokra leselkedő veszélyeket.
Hiába igyekeznek felépíteni a karaktereket, azok mindvégig papírvékonyak maradnak, miáltal azonosulni sem nagyon lehet velük. Kár érte, mivel mind Emily Blunt, mind a Szikla rendelkezik a szerephez szükséges stílussal és karizmával. A végeredmény minősége azonban nem rajtuk múlik, azt sokkal inkább karaktereik egysíkúsága és a forgatókönyv ötlettelensége korlátozza. A jelek szerint az alkotók olyannyira az alapkoncepció élethű adaptálására törekedtek, hogy közben minden egyéb szempont másodlagosnak bizonyult.

A Disneyland-látványosságban egy kis folyami hajó viszi a látogatókat egy hüllőkkel és egyéb veszélyes állatokkal teli, valamint némi természetfeletti beütéssel rendelkező utazásra. Lényegében ezt az életérzést igyekeztek átültetni a mozivászonra, ami külsőségeit tekintve nagyjából össze is jött nekik.

Habár maga a hangulat lehet, hogy alapvetően átjön (amit jómagam azért nem igazán tudok megítélni, mert még sosem volt szerencsém betenni a lábam valamely Disneylandbe), ez önmagában valóban kevés ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy egészestés játékfilmet.
Kétségtelen, hogy a dzsungel izgalmas és rendkívül látványos helyszín, az operatőri munka pedig elsőrangú. És annak dacára, hogy a CGI kicsit sok és inkább csak középszerű – főleg az élőlényeknél, illetve azok mozgásánál időnként még mindig nem túl életszerű -, a célnak voltaképp így is megfelel.

Az összkép azonban sajnos meglehetősen műanyag ízű hatást kelt – az összetevők ugyan megvannak, valahogy mégsem állnak össze egy teljes, koherens egésszé. Az újrafelhasználás kudarcának talán egyik legjobb példája, hogy maga a Metallica együttes dolgozta át Nothing Else Matters c. számát, mely aláfestésként szolgálj a film egyik jelenetében, ám még ez sem üt elég nagyot úgy, hogy a narratíva kapcsolódó részei gyengécske lábakon állnak.

Habár Jaume Collet-Serra (Ismeretlen férfi, Non-stop, Éjszakai hajsza, A zátony, The Commuter: Nincs kiszállás) megbízható, biztos kezű akciórendezőnek számít, ő sem volt képes varázslattá formálni a Disney boszorkánykonyhájában különféle alapanyagokból összekotyvasztott produktumot.
Mindezek ellenére a Dzsungeltúra távolról sem nézhetetlen, ám véleményem szerint nem igazán éri meg moziban megnézni (hacsak nem randiról van szó, ahol maga a film csupán ürügyként szolgál a moziban). Egy esti tévézésnek azért elmegy a Disney Plus-on – pláne, ha tényleg hamarosan jön hozzánk is a szolgáltatás, ahogy azt pletykálják.

A mérsékelt szórakoztatás mellett sok újdonsággal viszont egészen biztosan nem fog szolgálni senkinek, lévén tele van az immár szinte kötelezőnek számító Disney-elemekkel. A film a változatosság kedvéért az LMBTQ témát is újfent feszegeti, bár ezúttal szerencsére csak szóban, és nem túl agresszív módon teszi ezt. Az mindenesetre annál elkeserítőbb, hogy a Disney már akkor sem tud igazán újítani, amikor éppen nem egy franchise sokadik folytatásával áll elő…