Őszintén szólva amikor bejelentették a kvázi folytatást (de inkább örököst mondok, mert túl sok köze nincs a két stuffnak egymáshoz), akkor azért az egy picit a semmiből jött. A Tsushima is megkapta ugye a maga remasterét PS5-re egy plusz kiegészítővel, rengeteg tartalmi bővítéssel, szóval a rajongók nem unatkoztak már így sem. Azt meg hagyjuk is, hogy milyen fogadtatásban részesült, hiszen ó míly borzalom, egy nő, Atsu lett a főszereplő! Viccen kívül, nézzétek vissza a kommenteket, kriminálisak. Aztán persze ahogy jöttek a gameplay-t villantó mozgóképek, hirtelen elkezdett csendesedni a felháborodott tömeg.

A vége? Ahogy látjátok, egy végtelenül erős atmoszférával és harcrendszerrel bíró bosszúhadjárat lett, ami minden gamer polcán kötelező helyet kér magának. Hibátlan? Ugyan, dehogy, van egy jó nagy csokornyi blődség benne, némi technikai finomsággal meghintve. De annyira változatos, annyira élettel teli, hogy én speciel nem bírtam letenni amíg mindent fel nem fedeztem benne.
Még annyit el kell mondanom elöljáróban, hogy elég szigorú NDA-t kellett aláírnunk, így lesz egy csomó minden, amiről nem írhatok, de igyekszem azért alaposan bemutatni az egészet. A történet klasszikus kerettel indul: árulás, elveszített család, romba dőlt élet – és persze a bosszúvágy, ami mindent mozgat.

Az első órákban tényleg úgy éreztem, hogy ez a világ legklisésebb története, és már szinte számoltam, hány perc kell ahhoz, hogy kiderüljön, ki az igazi gonosz főnök. Aztán a Ghost of Yotei szépen lassan elkezdett kibontani valamit, ami sokkal mélyebb ennél. A játék remekül adagolja a sztorit: minden fejezet végén kapsz egy olyan fordulatot, ami megbolygatja az eddigieket.

Nem csak arról van szó, hogy megbosszulod a családodat, hanem arról, hogyan változtat meg téged a bosszú útja, és mit jelent embernek maradni, amikor minden arra ösztönöz, hogy farkas legyél. Van itt politika, vallási motívumok, klánok közötti árulások, és persze a hős személyes dilemmái. Az utolsó harmadban kifejezetten erős érzelmi húzásokat kapunk – olyannyira, hogy volt egy jelenet, ahol konkrétan letettem a kontrollert, és néztem a képernyőt, mint aki pofont kapott.
A Yotei-hegy oldalában húzódó világ egyszerűen lélegzetelállító. Nem csak a grafikáról van szó (arról majd később), hanem arról, hogy mennyire élőnek tűnik minden. Amikor először elindulsz felfelé a havas ösvényeken, és a szél belekap a ruhádba, majd egy rókát követsz egy eldugott szentélyig, ott tényleg érzed, hogy nem egy térképen kattintgatsz ikonokra, hanem egy világban létezel.

A játék nagyon ügyesen bánik a felfedezéssel. Nem tömi tele a térképet Ubisoft-stílusban ezer felkiáltójellel, hanem inkább ösztönöz arra, hogy menj, nézz körül, és mindig jutalmaz valamiért. Van, hogy csak egy panorámát kapsz (és hidd el, néha az is bőven elég), van, hogy egy kisebb melléksztorit találsz, amit egy falusi mesél el neked, vagy rábukkansz egy ellenőrzőpontra, ahol banditák garázdálkodnak.

Az a jó, hogy ezek nem érződnek felesleges tölteléknek: mindig adnak valami apróságot, ami gazdagítja az élményt. A Ghost of Yotei harcrendszere kétségkívül a játék egyik legerősebb pontja. Ez nem az a hack’n’slash, ahol nyomogatod a gombokat, és minden eldől. Itt tényleg meg kell tanulnod figyelni az ellenfél ritmusát, a mozdulatok súlyát. Egy parry vagy egy jól időzített dodge életet menthet, de egy hibás döntésnél két másodperc alatt a földön fekszel.
A harcok trükkje igazából a megfelelő fegyver választásán múlik. A katana alapvetően jó minden ellen, de ha valaki mondjuk lándzsával jön ellenünk, ott érdemesebb átváltani a dupla pengére: gyorsabbak leszünk és hatékonyabbá válik a védekezés. A nagydarab ellenfelek előszeretettel használnak hatalmas eszközöket.

Ilyenkor jön jól az odachi, amivel ugyan mi is lelassulunk, cserébe pusztító ellentámadásokat tudunk vezényelni. És ehhez jön még két másik eszköz, plusz a különféle íjak, nyilak, apróbb dobófegyverek, porok, satöbbi. Ennek a mixnek a vége egy jól átgondolt, taktikázásra bőven teret hagyó harcrendszer, ahol még így is muszáj résen lennünk, mert olyan szinte sosem lesz, hogy 1v1-ben toljuk, maximum a főellenségeknél, akik meg külön megérnek egy misét.

Természetesen mindent tudunk fejleszteni, nagyon hasonló módon, mint a Tsushima esetében, ebbe bele sem megyek mert elfogyna a papír a Word-ben. Egyébként rengeteg szereplő csatlakozik Atsu hadjáratához, akiket majd a menü „Wolfpack” részében találunk meg.
Azt mindenképp le kell szögeznem, hogy a bejárható terület kifejezetten nagy, de nagyon jól van tagolva. A Yotei Six tagjai mind eltérő lokáción bújkálnak (vagy éppen építenek egy hadsereget), így a változatosságra semmilyen formában sem lesz majd panasz. És ahogy már pedzegettem, a fő sztori mellett rendkívül sok mellékes feladattal is számolhatunk.

Van, hogy csak egy falusinak kell segítened elűzni a banditákat, de sokszor egész kis történetek bontakoznak ki. Egy mellékküldetésben például egy fiatal lány keresett meg, hogy az apját rejtélyes módon elhurcolták. Mire végig vittem, kiderült, hogy az apa önként csatlakozott egy szektához, és a lány döntése volt, hogy megpróbálja visszahozni, vagy elengedi. Ezek a sztorik sokszor legalább olyan erősek, mint a fő szál.

Új elem a fejvadászat. Atsu ugye nem szamuráj, hogy mindenféle erkölcsi béklyók gúzsba kössék, így kedvére vadászhatja le a rosszfiúkat extra páncélért meg pénzért cserébe. Van, aki teljesen súlytalan figura, de azért belefutunk itt is olyan drámákba, hogy legszívesebben sikítva menekülnénk. Ezen kívül a shamisen, ez a pengetős hangszer is fontos szerephez jut. Különféle dalokat megtanulva (egy minijáték keretein belül) kérhetünk navigációt mondjuk a közelben lévő szentélyekhez, rókákhoz és farkasokhoz, esetleg a forró fürdőkhöz, amik meg ugye mind rendelkeznek egy kazalnyi pozitív hozadékkal.
Beszéljünk a külcsínről, mert az már az elődben is kimagaslott, főleg a természet ábrázolásában. A Yotei ha nem is tesz rá még egy lapáttal, de legalább annyira gyönyörű, mint a Tsuhima. A havas hegyoldalak, a színes tavaszi erdők, a ködös hajnalok – mindegyik úgy fest, mintha képeslapról szedted volna le.

Amikor a lovaddal belegázolsz egy patakba és vadlibák szállnak fel, vagy éppen egy őz csordát látsz a távolban – ezek szavakkal leírhatatlanok. Ahogy felmászol mondjuk egy nagyobb magaslatra és közben a mezőből erdő lesz, más-más fákkal az szintén csodálatos. Az átvezetőkön látszik egyébként, hogy a karakterek sokkal részletgazdagabbak lettek, míg az arcuk és a kifejezésük tényleg a legfelsőbb polcra helyezik az egészet.

No, azért nem tökéletes persze, mert jelen formájában eléggé sok bug keseríti meg az életünket, de elvben érkezik egy nagyobb Day1 patch, ami sok dolgot javít, de jelenleg ez a helyzet. Hullák tűnnek el, a kardunk simán átlóg a falakon, néha úgy megyünk át a tereptárgyakon, mint a szellemek, satöbbi.
A zenékről, hangokról szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Mind a szinkronszínészek játéka, mind pedig a zene egészen fenomenális. A tradicionális japán hangulat keveredik sokszor modern eszközökkel, de a mix tényleg olyan, ami elvarázsol. Ahogy említettem, azért nem hibátlan a cucc. A grafikát érintettük már, de verekedés közben, szűkebb területen a kamera képes néhányszor megtréfálni minket, ami azért kellemetlen mert sokan vesznek körbe minket és ha nem látjuk a támadást, akkor nemigen tudunk védekezni ellene.

A történet, bármilyen érzelmedús és változatos, eléggé klisésen indít. Az első pár órában azon kívül, hogy a Yotei Six megölte a családunkat mi meg jöttünk bosszút állni, mást nem nagyon tudunk. Az meg végképp fura, hogy a tutorial igazából rögtön az egyik tag likvidálása – lehetett volna máshogy is kezdeni. Nagyjából ezekbe tudok belekötni, mert amúgy ahogy a pontszámon is látjátok, ez bizony egy kimagasoló alkotás lett. Talán még egy lehelettel jobb is mint a Tsushima volt.
A Ghost of Yotei nem forradalmasítja a műfajt, de nem is akarja. Amit csinál, azt viszont közel hibátlanul teszi: lebilincselő sztori, hatalmas világ, precíz és izgalmas harcok, rengeteg tartalom. Ez az a játék, amit órákig tudsz játszani úgy, hogy közben mindig van valami új. Egy igazi Sony-exkluzív nagyágyú, amitől egyszerre érzed magad egy hősies film főszereplőjének és egy kalandor játékosnak. Nem tökéletes, de annyira közel van hozzá, hogy igazából ez nem is számít.