Sonic Racing: CrossWorlds teszt

Sonic franchise sosem volt idegen a versenyzéstől - láttunk már kocsiban, deszkán, léghajón és gyakorlatilag minden mozgó dolgon ülő sünit, de a CrossWorlds az eddigi legkompaktabb, legjobb ritmusban összerakott gokartos élmény, amit a SEGA valaha letett az asztalra. A Team Sonic Racing után sokan szkeptikusak voltak (oké, jogosan), de ez az új rész végre megtalálta a helyes ívet: nem akar Mario Kart lenni Sonic-maszkban, hanem tényleg saját ötletei vannak.

A kulcs az úgynevezett Travel Ring mechanika: bizonyos pontokon a pályán hatalmas gyűrűportálokon lehet átsuhanni, amik konkrétan egy alternatív világba repítenek a következő körre. Képzeld el, hogy versenyzel Green Hill Zone-ban, majd a második körben hirtelen Chemical Plant Zone-ban találod magad, harmadikra meg visszatérsz, de immár más útvonalakon, új akadályokkal. Az egész olyan, mintha három pályát kaptál volna egyben, és közben az agyad próbálja felfogni, hogy most akkor épp melyik dimenzióban csúszol oldalra egy banánon.

Na, itt még látok mindent

A CrossWorlds nem csak a neve miatt Sonic. Ez tényleg a sebességről szól - őrült tempó, instant turbók, kanyarok, amikbe, ha rossz szögből mész be, konkrétan Föld körüli pályára állsz. Az Unreal Engine 5-nek hála a játék brutálisan hangulatos: a pályák színei úgy vibrálnak, mintha valaki túl sok energiaitalt öntött volna a konzolba, de valahogy ez is illik ehhez a világhoz.

Az effektek, a fényezések, a karakteranimációk mind a "túl sok, de pont jól" kategóriába esnek. A CrossWorlds egyik legnagyobb erénye az, hogy minden pillanatában élet van. Minden villog, csillog, csilingel, robban és mozog, mintha a SEGA egy szivárványt és egy hangrobbanást kevert volna egy shakerben, majd ráöntötte volna a képernyőre.

A hangulat annyira energikus, hogy az ember szinte érzi, ahogy az adrenalin keveredik a gyűrűcsilingeléssel. Ez a játék konkrétan boldogságot sugároz - a karakterek poénjai, a kommentátorok beszólásai, a zenék ritmusa mind azt a "menjünk még egy kört!" életérzést adják.

Persze, csak lefelé a vízesésen, mi baj lehet?

De azért ne essünk túlzásba: hiába színes, szagos és lendületes, a nyers prezentáción látszik, hogy a Switch volt az alapplatform. A textúrák néhol kicsit mosottak, a modellek közelről egyszerűek, és bár a sebességérzet elképesztő, a részletesség nem mindig tartja a tempót. Konzolokon ettől még gyönyörű, de PC-n és next-gen gépeken is érződik, hogy ez nem egy teljesen AAA projekt - inkább egy kompromisszumos, de elképesztően stílusos gokartőrület.

A kezdéskor 23 karaktert kapunk, ami már önmagában szép, de ami igazán zseniális, az a választék. Nem csak Sonic, Tails és Knuckles száguldozik itt - visszatér Amy, Shadow, Blaze, Rouge, és még pár olyan arc is, akikről talán már el is feledkeztünk. Mindenki hozza a maga kis személyiségét, saját beszólásokkal, mozdulatokkal, sőt, néha még a járművük is reflektál a karakterükre.

Shadow például konkrétan úgy néz ki, mintha egy fekete Lamborghini és egy űrharcos sisak szerelemgyereke lenne. A CrossWorlds emellett nem rest más univerzumok felé is kikacsintani: a SEGA már most beharangozott néhány vendégkaraktert (nem, még nem Mario - de ki tudja, egyszer talán), és a Season Pass-ben ígérnek pár igazi nosztalgia-bombát is. Már most se nehéz elképzelni, hogy egy Yakuza-karakter vagy Jet Set Radio-s graffitihős simán elférne itt.

Dínók, mert miért ne?

A CrossWorlds legnagyobb meglepetése, hogy az online rész hibátlanul muzsikál. Nem csak stabil, hanem élvezetes is. A matchmaking gyors, a lag ritka, és a versenyek folyamatosan pörögnek. A SEGA nagyon okosan építette be a jutalomrendszert is: aki szépen teljesít, az kozmetikai cuccokat és új alkatrészeket kap, de semmi sincs pay-to-win.

Ez a fajta tiszta, "játssz, mert jó" mentalitás annyira frissítő a mai trendek mellett, hogy az ember már csak ezért is adna neki egy pacsit. Az osztott képernyős mód is visszatért, és nem csak mellékesen - tökéletesen fut, még Switch-en is stabil marad. Ketten, hárman vagy akár négyen játszva is ugyanúgy hozza azt a kanapés, röhögős hangulatot, ami miatt a kart-racing zsáner sosem halhat ki. Ha valaki épp Mario Kart-tal fenyeget, csak indítsd el ezt, és tíz perc múlva mindenki már Sonic-gyűrűket akar majd gyűjteni.

Szép ez a holland táj!

Ha valamit a SEGA mindig is tudott, az a hangulat. A CrossWorlds soundtrackje konkrétan a 2000-es évek SEGA-őrületének esszenciája: pop-rock, elektronikus dallamok, néha kicsit retró, néha már-már anime opening szintű energialöket. És amikor egy loop közben berobban a fő téma, miközben épp a harmadik dimenzióba ugrasz át a Travel Ring által - az tiszta, hamisítatlan adrenalin.

Az egész játékra jellemző ez az életérzés: könnyed, látványos, pörgős, de mindig tudja, mikor kell lelassítani egy pillanatra, hogy aztán újra felrobbanjon. A CrossWorlds nem akar filozofálni, nem akar történetet mesélni - ez egyszerűen csak jókedv, sebesség és gyűrűhegyek.

Most komolyan?

Nyilván adja magát az összevetés, de a Sonic Racing: CrossWorlds nem Mario Kart 9, és nem is akar az lenni. A Nintendo-játék még mindig a zsáner királya, de a SEGA most végre nem utánozni próbálta, hanem saját irányt vett. A dimenzióugrós mechanika tényleg frissítő, a látvány lehengerlő (még ha technikailag kicsit egyszerű is), a játékmenet pedig annyira finomhangolt, hogy egy pillanatig sem érezni B kategóriás próbálkozásnak.

Ez a játék végre bebizonyítja, hogy Sonicéknak nem csak platformban, hanem gokartban is helyük van a dobogón. És ami a legfontosabb: iszonyúan szórakoztató. Ez az a típusú játék, amit akár 15 percig, akár 3 órán át tolva is mosollyal a szádban teszel le. Nem forradalom, hanem egyszerűen csak minden, amit egy kartjátékban szeretsz - felcsavarva maximumra.