A projekt első trailere 2016-ban tűnt fel a neten, és azonnal felkapta a közösség: „te jó ég, ezt egy ember csinálta?!” – szólt a csodálkozás. Aztán jött a Sony, bevonta a China Hero Project égisze alá, és hirtelen mindenki úgy érezte, hogy ebből akár a kínai akció-RPG forradalom is megszülethet. A hype aztán évről évre nőtt, miközben a játék bő 7 – 8 évig készült, és már-már legendává vált, hogy vajon valaha tényleg megjelenik-e. Na de persze minden álomnak van ébredés része is, és a Lost Soul Aside esetében ez bizony eléggé csipásra sikerült.

A játék története első ránézésre klasszikus JRPG-s kliséket sorakoztat fel. Van egy fiatal főhősünk, Kaser, akinek a múltja persze rejtélyekkel teli, és akire nagyobb terhek nehezednek, mint amit egy átlagos ember elbírna. Az egész világ kicsit olyan, mintha a Final Fantasy XV-t keresztezték volna a Devil May Cry-jal, majd megszórták volna némi kínai fantasy fűszerrel.
Ez nem véletlen: a fejlesztő bevallottan rajongott ezekért a címekért, és érezni is, hogy az inspirációk sokszor közvetlenül átcsorognak a játékba. A városok modern és középkori hangulat keverékében úsznak, a szörnyek ismerősen démoniak, a párbeszédek meg néha annyira teátrálisak, hogy Shakespeare is csettintene.

De bármennyire is klisésen indul minden, a játék idővel képes felmutatni néhány saját ötletet is. Ilyen például a főhős és a sárkányszerű kísérő, Arena kapcsolata. Nem pusztán egy sidekickről van szó, hanem egy valódi társ-rendszerről, ami gameplay szinten is sokat hozzátesz. Arena képes fegyverré alakulni, erőket biztosítani, és a harcok során folyamatosan velünk kommunikál – kicsit olyan, mintha a saját gondolataink másik fele is mindig jelen lenne.

Ez jópofa megoldás, és valóban kiemeli az LSA-t a tucat JRPG-s mezőnyből. A legnagyobb húzóereje a Lost Soul Aside-nak kétségtelenül a harcrendszer. Már a trailerekben is úgy nézett ki, mint egy vérbeli Devil May Cry klón, ahol pörgünk-forgunk, falakon szaladgálunk, és közben szanaszét aprítjuk a démonokat. A valóságban ez tényleg nagyjából így van, csak éppen nem olyan letisztult és feszes, mint Dante vagy Nero kalandjaiban.
A kombók szabadon variálhatók, fegyvereket lehet váltogatni, Arena képességei extra színezetet adnak, de valahogy az egész túl sok akar lenni egyszerre. Néha azt érzi az ember, hogy a játék mindent beleszuszakolt, ami az elmúlt tíz év akció-RPG-ben működött, csak közben elfelejtett igazi egyensúlyt teremteni. És ami a legnagyobb baj: nincs súlya a harcoknak. Hiába csapkodunk óriási kardokkal, mintha egy toronyházat akarnánk kettévágni, a csapásoknak semmi ereje nincs.

Az ellenfelek alig reagálnak, a fegyverek nem adnak vissza valódi fizikai érzetet, mintha a világban egyszerűen nem létezne a gravitáció. Ez baromi zavaró, mert hiába látványos a kombó, ha közben úgy érződik, mintha a levegőt aprítanánk miszlikre. Ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne a harc – sőt, bizonyos bossfightok kifejezetten élvezetesek, látványosak és adrenalindúsak.

De, amikor a rendszer összeérne, ott mindig van egy kis fapados érzés, mintha valaki az utolsó pillanatban átírta volna a szabályokat. És bizony ez az a pont, ahol érződik a fejlesztés rángatott múltja. Ne kerteljünk: ha valami, hát a grafika az, ami első pillantásra tényleg odacsap. Az Unreal Engine itt teljes pompájában villog, a karaktermodellek részletesek, a fények és az effektek pedig sokszor tényleg következő generációs érzést keltenek. Főleg, ha belegondolunk, hogy ezt az egészet valaki egyedül kezdte el – le a kalappal.
De sajnos a csillogás mögött sokszor előbukkannak a repedések. Az animációk helyenként darabosak, az átvezetőkben gyakran fura „robotikus” mozgásokkal találkozunk, és a pályadizájn sem mindig hozza azt a szintet, amit a karakterek prezentálnak. Egy-egy üres tér, vagy félbehagyottnak tűnő terület nagyon illúzióromboló tud lenni. Teljesítmény terén sem makulátlan a cucc.

PS5-ön játszható, de a framedropok néha olyan szinten jönnek elő, hogy kicsit kellemetlen. Nyilván egy God of War: Ragnarök után mindez sokkal jobban szembeötlő, de ha valaki el tud vonatkoztatni, akkor a Lost Soul Aside így is képes lenyűgözni vizuálisan. Kanyarodjunk még vissza egy kicsit a történetre. Nem vártam tőle világmegváltó sztorit, de azért titkon reméltem, hogy lesz benne egy kis extra csavar.

És igazából lett is – csak sajnos nem mindig jó értelemben. A narratíva össze-vissza csapong, mintha a fejlesztés során folyamatosan új ötleteket dobtak volna be, majd félig – meddig beleszőtték volna a történetbe. Van benne politikai szál, van benne árulás, személyes drámák, világvége fenyegetés, meg minden, amit csak ismerünk. De mivel mindegyik csak félig van kidolgozva, a végére az egész olyan hatást kelt, mint egy jó alapötlet, ami soha nem lett rendesen kifutva.
És itt újra előjön a projekt háttere: amikor egy ember dolgozik valamin, akkor sokszor jobban érezni a személyes víziót, de amikor rákerül a Sony bélyegzője, akkor bizony jönnek a kompromisszumok. Ez érződik is: mintha a Lost Soul Aside két külön játék próbálna egyszerre lenni – egy indie fejlesztő szívprojektje és egy nagy AAA aspiráns. A zene szerencsére jól sikerült. Epikus, grandiózus dallamok, sokszor tényleg hollywoodi szintű aláfestéssel.

A hanghatások is rendben vannak, a fegyverek csattannak, a varázslatok dörögnek, a bossok üvöltése pedig kellően félelmetes. A szinkron viszon, hát, az bizony hagy kívánnivalót maga után. Nem katasztrofális, de sokszor érződik, hogy a színészek nem igazán tudtak mit kezdeni a dialógusokkal, és kicsit túl- vagy aluljátszották a szerepeiket. Emiatt a drámai jelenetek gyakran inkább viccesre sikerülnek, mint felemelőre.
A Lost Soul Aside története fejlesztési szempontból tényleg inspiráló: egy ember megálmodott valamit, és végül ki is tudta hozni a piacra, ráadásul a Sony támogatásával. Ez önmagában tiszteletreméltó teljesítmény. Játékosként azonban kicsit más a helyzet. Mert bár a grafika szép, a harc látványos, és van benne pár eredeti ötlet, az összkép valahogy nem akar igazán összeállni.

Olyan, mintha két különböző koncepció félúton találkozott volna, és nem sikerült volna eldönteni, hogy most indie szívprojektet vagy AAA-sztárt kapjunk. Nem rossz játék. Egyáltalán nem az. Csak épp nem több, mint „oké”. És amikor ennyi év várakozás, hype és remény után megérkezik egy cím, az ember azért valami többet remél. Így tehát marad egy korrekt próbálkozás, tiszteletreméltó háttérsztorival, de semmiképp sem született meg az új etalon.