Jómagam egyetlen Borderlands alkotással sem játszottam huzamosabb ideig, kivéve a Tiny Tina’s Wonderlands-el, amit Peppalínó kollégával együtt karöltve gyűrtünk le. Egész kellemes élmény volt (félretéve a technikai nehézségeket), annak ellenére, hogy én sosem láttam abban a vonzerőt, hogy fegyverekben, töltényekben és egyéb robbanószerekben úszva tartsam az ujjam a tűz gombon, majd miután a legutolsó főellenség is lehanyatlott, csak utána engedjem el szegény rágcsálóm.

Úgyhogy a Borderlands sorozat annyira kiváló még a mélypontján is, hogy hívőt tudott csinálni a hitetlenekből is (például belőlem), ami lássuk be, nagy érdem a készítőknek. Az elmebeteg, meta humor, a tonnányi zsákmány és a végtelen akció hatásos eszközök arra, hogy egy játékos beteljesedést érezhessen legyen szó a megvénhedt kategóriáról, kik egy végigdolgozott munkanap után szeretnének kicsit lazítani, vagy a túlpörgött ifjúságról. Feltéve, persze, hogy nem a megjelenés napján veszi meg az alany a játékot, illetve van egy kisebb atomerőműve annak a futtatásához.

Talán mindannyian hallottuk már a híreket, hogy a Borderlands 4 PC-n ballábbal indított. Ezt vad bólogatással tudom megerősíteni; a tesztelés első pár napján konkrétan játszhatatlan volt, annyit fagyogatott, és komolyan fontolóra vettem, hogy visszaadom Márkónak a tesztelés „megtisztelő” feladatát, és iPet-re bízom az egészet. Feltéve, ha ő hajlandó lett volna pénzt kiadni a PS5-ös verzióért. Nem akart.

Úgyhogy megvártam a legelső javító csomagot, illetve az NVIDIA-nak a legaktuálisabb illesztőprogramját, és bumm… egy egész kellemes kalandhoz lett váratlanul szerencsém. Persze Randy Pitchford, akit eléggé alaposan elástak a különböző internetes platformokon, kiemelte, hogy ez egy prémium játék, és ha 4K-zni akarunk, akkor legyen hozzá vasunk is.

Továbbá volt még néhány bicskanyitogató közösségi média posztja is, úgyhogy érthetővé vált, miért nincsen a rajongótábor oda Randall-ért manapság, azonban nekem inkább az AI lufi jutott (ismét) az eszembe és az a kár, amit ez a technológia az egyetemes ellustulás bevezetésével okoz. Hisz minek olyan badarsággal foglalkozni manapság, mint kódoptimalizálás, mikor a AI mindent (is) felskáláz, legenerál, megesz, megemészt, nekem pedig elég hátradőlni és felvenni a fizetést, nem? Hát nem.

Emellett az egyedi grafikáját is elővenném a Borderlands-nek, ami, lássuk be, részévé vált a franchise-nak. De könyörgöm, azért van szüksége a nyomorult játékosnak egy olyan videokártyára, mely alsó hangon egymillióba kerül, hogy elfusson maximumon, 4K-n, 60 FPS-sel egy olyan kinézetű móka, ami nem sokkal szebb a hat évvel ezelőtt megjelent elődnél?

A baj, minden bizonnyal, az Unreal 5-ös engine környékén lesz, mellyel nem egyszer találkoztam már, és ritkán váltunk el jóbaráti viszonyban. Belátom, valószínű a szerkesztőségi gépen is elment volna a max beállítás, de mivel üvöltött a kártya, ami belőlem mindig kihozza az anyai ösztönöket, és egyébként is gyakorta fagyogatott a rendszer, kénytelen voltam mindent minimumra, a DLSS-t pedig a minőségről a teljesítményre átcsúsztatni. Biztos, ami biztos, no.

Miután túl tettem magamat ezeken az arcpirító részleteken, rá kellett döbbennem, hogy a Borderlands 4, az őt megelőző címekhez hasonlóan, egy igencsak kompetensen összerakott játék, ami hozza (többnyire) a klasszikus hangulatot és játékmenetet. Talán emlékszünk még Lilith hősies önfeláldozására a Borderlands 3 végén, megmentve Pandorát az Elpis nevű holdtól? Izé spoiler alert. Nos, az elteleportált égitest telibe vágta egy addig elrejtett bolygó, a Kairos, védőpajzsát, melynek hatására megtörtént a nagy rácsodálkozás a Vault Hunterek részéről (nézzétek skacok, új célpont!!!), és a játékosok ismételten vadászok bőrébe bújva próbálhatnak szerencsét ezen a semmiből előkerülő planétán.

Ha van három pajtásunk, akiket rá tudunk venni némi lövöldözős kikapcsolódásra, akkor ez egy ideális játék lesz számunkra. Négy alapjaiban is különböző karakter közül választhatunk, akik egyedi képességekkel rendelkeznek, és nagyjából lefedik a klasszikus szerepjátékos kasztokat, annyi különbséggel, hogy szó szerinti gyógyító nincs. Mindenki vigyázzon önmagára.

Amon, a kohólovag, áll a legközelebb a tankhoz, hatékony sebzésfelfogó képességeivel, Harlowe, a gravitar, pedig a „support”, lévén, hogy számos területre ható, bénító képessége van és némi pajzsregenerálást is ki tud osztani a barátai között. Vex a szirén, bár saját elmondása szerint boszorkány (mert az goth-osabb), idézéssel válik jó szólókarakterré, vagy hatékony tüzérségi támogatóvá, végül, de nem utolsósorban Rafa, az exo-harcos, pedig lehet nehéz-tüzér, középtávból lövöldöző, vagy komplett közelharcos.

A készítők nagyon ráfeküdtek az egy gombbal aktiválható képességekre, illetve arra, hogy ne ragadjon meg egyik karakter sem az adott szerepében. Ezt nem tudtam igazán kipróbálni, lévén, hogy Peppalínót beszippantotta a Ghost of Yotei (nem vagyok irigy, áhh), online pedig senkit sem akartam traktálni az állandó fagyogatásokkal. Úgyhogy egymagam mentem neki a kalandnak Vex-szel.

Sajnos a mese hosszútávon nem igazán érződött érdekesnek, a mellékküldetések pedig még annyira sem. Szerencsére idegességet, vagy agyolvadást sem tapasztaltam, ami nagy szó egy olyan alkotás esetében, ahol Claptrap a nyitóelem, sőt, még akár viccesnek is lehetne nevezni, ahogyan a legelső átvezetőben a karakteremet szemétdobálással ébresztgette. Az egész játék egy letisztult, relatíve sablonos hős-sztorit mesél el, a Borderlands-es komolytalanság és hangulat majdhogynem teljes hiányával.

Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz lenne a kapott végeredmény (ha félretesszük a technikai hibákat). A fegyverjáték továbbra is rendkívül kielégítő, illetve az, hogy minden eszköz a szintünkhöz mérten lesz jobb… mármint minden új fegyver. Ergo sűrűn kell váltogatnunk majd a mordályokat, ráadásul négy lehet nálunk egyszerre, így a tonnaszámra kapott töltényeket is ki tudjuk használni, feltéve, ha minden „slot”-ban más-más típusú durr-durr bújik meg.

Semmiből sem fogunk hiányt szenvedni, főleg szóló módban, hisz a játék jó szokásához híven csak úgy okádja magából a zsákmányt. A bőség zavara eleinte zavaró lehet, de végső soron igazából elég volt csak a kék, a lila és a sárga tárgyakkal foglalkoznom, és máris sokkal menedzselhetőbbé vált az egész. A fejlődés egyenletesnek érződik, nincs igazán „powerspike” vagyis egy olyan szint, ami után a játékos legyőzhetetlenné válik, addig viszont csak középszerűnek érezheti magát. Én a játék legvégéig középszerűnek éreztem magamat, és ez így volt rendjén.

Mivel Vex nem éppen egy tankos karakter, gyakorta meghaltam, hiába tartotta fogva sokszor az ellenfelek figyelmét a megidézett állatkám. A legtöbb halál abból fakadt, hogy ellenfelek bárhol megjelenhetnek egy arénában, ami kifejezetten kínos a közelharcosok esetében, akik előszeretettel leptek meg hátulról, miközben a távolból dobálózó célpontokra fókuszáltam.

Plusz néhány rosszaság, leginkább miniboss-ok hajlamosak nevetségesen magas sebzéssel dolgozni, ráadásul mindezt területre szórva, követő lövedékekkel kiegészítve. Ilyenkor volt sűrű anyázás és pánikszerű gyógyszeradagolás, amit a „T” gomb lenyomásával tudtam elkövetni. Azonban a szerkentyű „cooldown”-nal dolgozik, így nem lehet akárhányszor beinjektálni magunkat, pedig néha jól esett volna.

A pajzsgenerátorunk regenerálódik, ha egy kis ideig nem kap találatot, úgyhogy itt is elengedhetetlen az állandó mozgás és a fedezékek sűrű használata. Az elképesztő agressziót szerencsére ellensúlyozza az alkalomadtán buta AI, mely miatt bizonyos ellenfelek nem igazán reagáltak önvédelmi reflexekkel, mikor rájuk lőttem.

Azonban a halál csupán enyhe frusztráció, ugyanis elveszítünk némi pénzt (egyébként is ritkán vettem bármit a fegyverautomatákból), és a legközelebbi checkpoint-nál feléledünk, de haladást nem igazán veszítünk. Maximum időt, ha vissza kell utaznunk egy távoli pontra, de általában minden komolyabb helyszínnél belefutunk a bejáratnál egy mentési pontba.

Mindent összevéve egy rendkívül szolid, szórakoztató lövöldét kapunk, amiben néha a Borderlands hangulata is megtalálható, ám a történet nem igazán érdekes és egyedül azért tudott megtartani, mert a fejlődés, a zsákmányolás és a lövöldözés addiktív mivolta meglepően hatékony. A már említett technikai majrékon kívül is belefutottam apróbb hibákba, melyek szerencsére elhanyagolhatóak voltak, és csupán az átvezetők szaggatását és egy hanghoz köthető anomáliát tudnék kiemelni.

Ezen utóbbi abban merül ki, hogy ha közvetlen mellettünk beszél valaki hozzánk, akkor, ha nem fordulunk teljesen feléjük, tompán vagy éppen semennyire sem halljuk a mondókáját. A feliratozás megoldja ezt a problémát, illetve, ha kisétálunk a közelükből, akkor átváltanak rádión keresztüli beszédre, azzal pedig megoldódik ez a mizéria.

A Borderlands 4 a biztonságos, bejáratott recept ellenére is szórakoztató, azonban többet vártunk el tőle. A rengeteg hype, és hírezés meghozta a hatását, és ez az alkotás lett a sorozat legnagyobb nyitását produkáló cím, azonban a veterán rajongók mosolya nem őszinte.

A rengeteg tartalom a mellékküldetések és a gyűjtenivalók, illetve a combos főszál révén mind hozzájárulnak, hogy ne tudjuk egykönnyen kimaxolni eme mókát, azonban a karakterek lapos mivolta, és a Borderlands-es humor és elborultság szegényes jelenléte miatt a negyedik epizód egy elfogadható, ám nem túl emlékezetes alkotásra sikeredett.