A történet szerint ez idő alatt Pete „Maverick” Mitchell százados (Cruise) a flotta egyik legjobb pilótájaként szolgált, és újabban inkább tesztpilótaként tölti ki a munkaidejét, ahelyett, hogy engedne az őt földi szolgálatra kötelező előléptetésnek. A sors azonban közbeszól, amikor hősünket visszarendelik a Top Gun elit repülőiskolájába, ahol egy csapatnyi fiatalt kell felkészítenie egy rendkívül veszélyes bevetésre.

Nem elég, hogy Maverick munkáját folyamatosan hátráltatja kétkedő és kelletlen felettese, Simpson altengernagy (Jon Hamm), rég elvesztett barátja, Goose fiának, Bradley-nek (Miles Teller) a sorsáról is neki kell döntenie. A fiatalember követte apját a vadászrepülés terén, amit azonban Maverick nem igazán támogatott abbéli félelmében, hogy őt is ugyanúgy el fogja veszíteni szolgálat közben.

A küldetésre azonban Bradley-t és a többi ifjú pilótát is neki kell felkészítenie, ami komoly kihívásnak bizonyul hősünk számára. Még szerencse, hogy a stressz levezetéséhez kapóra jön egykori barátnője, a bártulajdonos Penny (Jennifer Connelly) jelenléte…
Azt hiszem, már ennyiből is látható, hogy alapvetően az első rész legfőbb összetevői köszönnek vissza: a rivalizálás, a felelősség, a szerelem, az elkötelezettség stb. Ehhez természetesen az olyan sztereotípiák is hozzátartoznak, mint a keménykedő és jófej pilóták, egy Iceman „klón”, motorozás a választott nővel, és még sorolhatnánk.

Ám bármennyire közhelyesnek tűnjék mindez, öncélúnak egyáltalán nem nevezném, mivel a cél egyértelműen az első rész által közvetített hangulatok és életérzés megidézése volt. És azt kell mondjam, az időközben elhunyt rendező, Tony Scott helyébe lépett Joseph Kosinskinek (Tron: Örökség, Feledés, A bátrak) kiválóan sikerült azt megragadnia, legfeljebb modernebb, a mai kornak megfelelőbb köntösben tálalja elénk a cselekményt.

Persze aki látta a film előzeteseit, azt aligha éri meglepetésként, hogy a nosztalgia központi szerepet játszik a narratívában. A cselekmény mellett erre a zene is alaposan ráerősít, lévén a klasszikus melódiák legalább akkora hangsúlyt kaptak, mint az új számok. Az érzelmi húrok megpengetése kétségtelenül sokat nyom a latban, hogy az alkotók sikerrel visszavigyenek bennünket az első rész miliőjébe.
Éppen ezért az sem számít különösebben, hogy az eredetihez hasonlóan újfent számos valószínűtlen mozzanattal találkozhatunk. Adott például egy fiktív, felettébb irreális küldetés egy homályos kilétű célpont ellen, amiről ordít, hogy csak a kihívás miatt lett kitalálva. A valószerűtlen és életveszélyes manőverek a levegőben, melyek még a gyakorlatozás során is visszaköszönnek, úgyszintén igen nehezen elképzelhetők a valóságban.

Ami viszont nagyon átjön a filmben, és ami miatt a realitás egyéb jellegű hiánya könnyen feledhetővé és megbocsáthatóvá válik, az maga a repülés élménye. Úgy gondolom, a Top Gun: Maverick jelenleg kb. a harmadik legjobb élményt nyújtja e téren, az igazi repülés és a szimulátor után.

Nem hiába szántak olyan sok időt a vadászgépekkel kapcsolatos felvételekre – akció közben szinte a saját bőrünkön érezhetjük a hajtóművek és a g-hatás elsöprő erejét. Ebben az innovatív fényképezés és vágás is rengeteget segít – ha hinni lehet a híreknek, a forgatás során sok felvételt eredetiben, azaz valódi vadászgép pilótafülkéjében rögzítettek -, na és persze nem feledkezhetünk meg az igencsak ütős hangkeverésről sem.
Emellett azt gondolom, kapunk annyi újdonságot a produkciótól, ami már képes igazolni a folytatás elkészültének létjogosultságát. Bizonyos szempontból a cselekmény az eredeti logikus folytatásának tekinthető, amennyiben Maverick máig nem tudta teljesen feldolgozni Goose halálát, és nem akarja annak fiát is hasonló körülmények között elveszíteni.

Ugyanakkor a narratíva újabb, időközben aktuálissá vált témákat is feszeget. Ilyen például az, hogy előbb-utóbb mindenki (?) feleslegessé válik – egyrészt mert megöregszik, másrészt a rohamléptekben fejlődő technika következtében. A filmben az Ed Harris által alakított Cain ellentengernagy képviseli azt az egyre aktuálisabbá váló helyzetet, miszerint a jövő a drónoké, miközben az emberek közreműködésével zajló, vadászgép-vadászgép elleni harc kihalófélben van.
A Top Gun tehát több szimpla akciómozinál, és nem utolsósorban azért is működőképes, mert a dráma és a karakterek közötti emberi kapcsolatok, feszültségek és interakciók jól működnek és többnyire hitelesnek tűnnek.

Éppen ezért az olyan részletek sem számítanak igazán, hogy Goose fiának életkora nem igazán passzol, ha legalább harminc év telt el az első rész óta – hiszen felettébb valószínű, hogy ez a film megtekintése közben a nézők 99,9 százalékának aligha fog eszébe jutni.

Az alkotók még annak is megtalálták a módját, hogy a súlyos betegséggel küzdő Val Kilmer karakterét hihető módon beleírják a történetbe, ami újfent nagyban hozzájárul a nosztalgiafaktorhoz.
A szereplők iránt érzett nosztalgia mellett a saját fiatalkorunkkal kapcsolatos emlékek is jogos ürügyként szolgálhatnak számunkra, ha netán kicsordul egy-egy könnycsepp a szemünkből időnkét. A repülés élménye és szeretete pedig újfent felélesztheti a fiatalok érdeklődését a szakma iránt, mint ahogy az a 80-as évek derekán történt.

A Top Gun: Maverick sikerének titka tehát leginkább abban keresendő, hogy a technikai megvalósítás és a mondanivaló, illetve az érzelmi töltet is magával ragadja az embert – különösen akkor, ha kvázi az eredeti filmen nőtt fel annak idején. Összességében talán nem túlzás kijelenteni, hogy jobb, látványosabb, pörgősebb és izgalmasabb folytatás született az eredetinél, melyet legalább egyszer mindenképpen érdemes moziban megnézni. (Aki teheti, annak IMAX formátumban is ajánlott.)