A Már megint Te?! közben megjelenő tragédia érzet, mely a hasonló mód celluloid gyalázó, hihetetlenül ostoba és teljesen szív nélkül, gépiesen legyártott filmekkel szokott járni, mindössze négy fázisra bontható, a klasszikus öt helyett. Az első a kritikusok legtöbbször előkerülő fegyvere: a tagadás. Végül is a Már megint Te?! színészgárdája elismerésre és irigylésre méltó, csupa ismerős név, tehetséges emberek, akik nem egyszer kiválóan elszórakoztattak már minket korábbi filmjeikben. A főszerepet rögtön Kristen Bell, a Veronica Mars című népszerű sorozat egykori üdvöskéje játssza, akivel mostanában több romkomban is találkozhattunk. Őt nem lehet nem szeretni, beragyog mindent, amiben csak feltűnik, és egyébként az interjúk, illetve egyéb nyilvános megjelenései alkalmával mindig is egy a magához való ésszel megáldott lány képét keltette bennem – ami alapján azt hinné az ember, hogy van annyi sütnivalója, hogy elkerülje az ehhez hasonló filmeket, de úgy látszik, mindig beleesik a csapdába. Bellt újra és újra habkönnyű, de még nézhető, vagy kibírhatatlanul mézes-mázas vagy csak szimplán borzalmas (attól függően, hogy épp milyen az őt körülvevő csapat, a forgatókönyv és a rendezés) „chick flick”-ekben kell látnunk, valószínűleg azért, mert tökéletesen megfelel az aranyos lány sztereotípiájának, tud szexi lenni, tud hétköznapi és slampos lenni, tud okosnak tűnni, de ha kell butuskának is. A film ötlettelen, eredetiséget nélkülöző nyitányában megismerkedünk Marni Olivia Olsennel (Bell), aki egy kétbalkezes, de senkinek ártani nem akaró, jószívű, stréber középiskolás lányka.
Marni az egész iskola cikizéseinek céltáblája, de legfőképpen J.J. (Odette Yustman, a szegény ember Megan Fox-a), a suli legmenőbb csaja szereti kedvtelésből újra és újra eszébe juttatni, mekkora rakás szerencsétlenség is ő. Bell még ezt a fogszabályzós, pattanásos, zsíros hajú, szemüveges és persze rendkívül klisés tinifruskát is megmosolyogtatóan komikussá tudja varázsolni, ami így az első 5 percben egészen bíztató jel arra nézve, hogy talán pusztán az ő jelenléte megmentheti ezt a filmet. Hiú ábrándok. A történet előre ugrik az időben nyolc évet és láss csodát; Marni gyönyörű, talpraesett nővé ért. Mert ilyet sem láttunk még soha – a rút kiskacsából meseszép hattyú válik, ki hallott ilyenről?

A kamaszkor gyötrelmei, az önbizalomhiányból adódó elkeseredettség által vezérelve Marni modern karrierista nővé lett, a PR szakmában dolgozik, jól öltözik és baromi sok pénzt keres. Hazautazik a bátyja hamarosan tartandó esküvőjére, a világ uraként, jól érezve magát bőrében, mikor kiderül, hogy a tesó nem mást vesz el, mint J.J.-t (aki már Joanna néven fut), az egykori sanyargatót. J.J. azt állítja, hogy szülei halála után irgalmas szamanitárius lett belőle, önfeláldozó, adakozó lélek – eközben úgy tesz, mint ha Marnit fel sem ismerné. Marni természetesen küldetéseként tűzi ki, hogy felfedje J.J. valódi énjét a báty előtt. A helyzeten még csak ront, hogy kiderül, Marni anyja, Gail (Jamie Lee Curtis, aki felett szépen elszállt az idő) valamikor régesrég hasonló viszonyban állt középiskolás éveik alatt J.J. nagynénjével, Monával (Sigourney Weaver, akire most fele ennyire se emlékeznénk, ha nem lett volna az Avatar), mint anno a két fiatal lány. A gazdag, arrogáns Ramona néni és Gail ellenségeskedése a legjobb esetben is csak vázlatosan odadobált elemekből áll, a részleteit nem ismerjük meg, és ez végig így is marad, bár az esküvői előkészületek során bemutatott passzív-agresszív rivalizálásuk fogcsikorgatóan erőltetett és ordítóan nyilvánvaló, túljátszott prezentálása annak, mennyire nem bírják egymást. Nehéz szavakkal leírni, hát még saját szemeinkkel végignézni, amit a két veterán, sokat látott és jóval több tiszteletet érdemlő színésznő művel egymással viccesnek szánt jeleneteikben.

Több tartást várnék el ezektől a hölgyektől, ami alatt nem azt értem, hogy nem szerepelhetnek őrült, ereszd-el-a-hajam vígjátékokban és nem engedhetik el magukat, de azok az alantas, átlátszó és elcsépelt eszközök egyáltalán nem méltóak hozzájuk, amelyeket a készítők rájuk, illetve karaktereikre erőltetnek. És itt jön képbe a második fázis: a düh. Moe Jelline forgatókönyvíró és Andy Fickman rendező (kinek rezüméjében ott van a nemi szerepek sztereotipizálását hasonlóképpen finoman és intelligensen górcső alá helyező 2006-os remekmű, a Micsoda srác ez a lány!) karaktereiket olcsó karneváli bohócokként kezelik. Miért vesztegetik el a lehetőséget, hogy az amúgy sokkal többre hivatott színésznőikkel valami érdemlegeset is kezdjenek? Már majdhogynem mi, nézők szégyelljük el magunkat, ahogy felnőtt nők, sőt asszonyok zavarbaejtően pitiáner, huszadrangú sitcomokba illő hajtépéssel töltik idejüket, közben béna, élettelen dialógusokat recitálnak (szinte várjuk az alákevert hangos konzervnevetést) és lapos, szegényesen kigondolt és felépített (valamint megvalósított) burleszk gagekbe keverednek. Ezt érdemlik talán, pont olyan színészek, akik már számos alkalommal bizonyították ezelőtt, hogy tudnak brillírozni komikus szerepekben is? A legrövidebbet a 88 éves Betty White húzza (vagy legalábbis őt sajnáltam leginkább), akit, Isten áldja és éltesse még sokáig, nem lehet nem imádni, egy teljes jogú legenda, aki az utóbbi időkben megnövekedett láthatóságának minden percét megérdelmi, de fel kéne állítani valamiféle szabályzatot, ami megakadályozná, hogy bárki kénye-kedve szerint foglalkoztathassa őt bármilyen szennyben.
A mélypontok: Betty White kikapja szájából a műfogsorát és ízléstelen szexuális utalásokat tesz; Kristen Bellt beborítja a sár, összecsípik a hangyák és végül egy fazék borsóleves is a fején végzi; Jamie Lee Curtis „csak” vizet kap a nyakába bőségesen; Sigourney Weaver pedig magányos, feltűnési viszketegségben szenvedő, több nyelven beszélő vénlány, akinek fontosabb volt az emancipáció, ezért törtetett, maga választotta karrierjét és ennek megfelelő büntetéssel is verte meg az élet. A négy központ karakter szinte minden önbecsülését a külsőségekben találja meg, ezért, amikor Marni tele lesz hangyacsípésekkel, és a középsulis szemüvegét kell hordania, az maga a világvége.

A film szerint ugyanis a nők nem többek annál, mint aminek látszanak, vagy látszani akarnak, ezért az identitásuk és morális tartásuk teljességgel kompromittálhatóvá válhat a körülmények megfelelően rossz összjátéka esetén. Ennél még egy általános iskolás is valószínűleg tisztább és jóval kevésbé sértő képpel bír a világról. Én megpróbáltam nem túl kritikus szemmel nézni a Már megint te?!-t, esküszöm, igyekeztem keresni a pozitívumokat (habár beismerem, elég hamar feladtam), de ez egy olyan film, amivel lehetetlen egyezkedni (harmadik fázis). Nem ejt túszokat, csak lebénítja az agyakat, minden érzékünkre hat, átállítva azokat amolyan felfüggesztett állapotba. A Már megint Te?! jó színészekkel van tömve (még egy-két érdekes vendégszereplője is van), de mégsem lehet egyikükről sem igazán jókat mondani. Bell és Curtis külön kiemelendőek, mert alapból nagyon is magával ragadóak tudnak lenni szerepeik többségében, és most is lehetnének azok, de valamilyen érthetetlen módon, már-már hősies erőfeszítések árán sikerül elveszíteniük majdnem mindennemű bájukat. Nyilvánvaló, hogy akart is valamiről szólni ez a film: úgy, mint az önmegvalósítás, vagy a női kapcsolatok, de semmiféle mondanivaló nem képes utat törni magának, mivel csak a készítők által humorosnak vélt cívódás, hajtépés és egymás szabotálása megy egyfolytában.
A Már megint Te?! jó messziről elkerülendő. Sértő az intelligenciára és sértő összességében ránk, mint mozinéző közönségre nézve is. A Már megint Te?! nem feldob, inkább depresszióba nyom – amivel eljutunk a végső fázisba. Tudva, hogy vannak, akik szerint ez a forgatókönyv vicces és aranyos és szórakoztató volt, tudva, hogy senki sem kényszerítette ezeket a neves színésznőket arra, hogy benne legyenek ebben a filmben, hanem önszánukból vállalták, nem érezhetjük máshogy magunkat, csak depressziósan. Sokat megmagyarázna, ha ez utóbbinak az ellenkezője lenne igaz, de sajnos nem. Majdnem tuti biztos, hogy mindegyik színész felelőssége teljes tudatában és szellemi képességei teljes birtokában írta alá szerződését és vett részt egy rémísztően ihletetlen, lélek nélküli, rosszindulatú, a világot és társadalmunkat ítéletesen szemlélő, agysejtromboló, komédiának pedig legjobb indulattal sem nevezhető, filmre forgatott kínzóeszközben. És ezért nincs bocsánat.