Mindazonáltal nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már a széria előző darabja sem annyira Maxről, sokkal inkább Furiosáról szólt. Millert már akkor is láthatóan jobban érdekelte a tesztoszterontól fűtött, férfiak által uralt poszt-apokaliptikus világban érvényesülni próbáló női hős karaktere, mint az eredetileg Mel Gibson, majd az újragondolt változatban Tom Hardy által életre keltett, magányos zsaru, aki családja elvesztése után egyedül küzd a túlélésért a kietlen sivatagban.

Ha pedig így nézzük, a Mad Max már sokkal inkább csak egy márkanév, ami magára a franchise-ra, illetve annak az emberi civilizáció összeomlása utáni világára utal. Ettől még persze a benzingőzös száguldás, az eszement akciók és a kemény rockkal megfűszerezett őrület ugyanúgy szerves részét képezik a szériának, mint maga Max mint magányos hős figurája, és elvileg annak sem kellene különösebben befolyásolnia a produkciót, hogy Charlize Theront lecserélték Anya Taylor-Joy-ra a címszerepben. De lássuk, valóban így van-e!

A történet húsz évvel A harag útja eseményei előtt veszi fel a fonalat, amikor egy ideje már világszerte beköszöntött az apokalipszis, a hordákban vagy különféle erődítményekben élő emberek sorsáról pedig többnyire gátlástalan és kegyetlen hadurak, illetve az ő szolgálatukban lévő talpnyalók döntenek. A még gyermek Furiosa szerencséjére egy jóval kellemesebb és békésebb helyen él anyjával, Mary-vel (Charlee Fraser) és a Sok Anyával, melyet oázis jellege miatt szimplán csak Zöld Helynek neveznek, és senki más nem tud a létezéséről.

Egy nap azonban a lányt jó időre elhagyja a szerencséje, amikor egy motoros banda elrabolja és magával hurcolja. A nomádok szórakozott és gátlástalan vezére, Dementus (Chris Hemsworth) magához veszi Furiosa-t, ám nem számol annak tovább szunnyadó gyűlöletével. A motorosok szintén elkövetik azt a hibát, hogy szemet vetnek a Halhatlan Joe (Lachy Hulme) által uralt, zöld kertjeiről és háreméről elhíresült Várra, melyet annak esze ágában sincs átengedni. S bár az időközben felnőtté váló Furiosa csatlakozik a harcokhoz, végső célja nem más, mint hogy életben maradjon, és egyszer végre hazajusson az övéihez…

A Furiosa kétségtelen érdeme a Miller által kreált poszt-apokaliptikus világnak A harag útjához hasonlóan aprólékos bemutatása, illetve további bővítése, olyan dolgokat is megmutatva, melyeket korábban nem vagy legfeljebb csak futólag láthattunk. Így ezúttal központi szerep jut a történetben az üzemanyag szempontjából létfontosságú Gázvárosnak, illetve az ételért másokat munícióval ellátó Skulófarmnak, de magának a Várnak is betekintést nyerünk korábban még nem látott részeibe.

A személyi kultusz révén vasmarokkal uralkodó Halhatlan Joe birodalmának alattvalóit úgyszintén egy picit jobban megismerhetjük, a sajátos körülmények között „tenyésztett” és nevelt, vezérükért mindenre kész hadfiúktól kezdve a teljességgel kiszolgáltatott sorsú, lényegében a gyermeknemző képességükért és az anyatejért tartott feleségekig.

Az effajta kultusz primitív kultúrája tökéletesen beleillik a Mad Max világáról újfent élénken elénk tárt képbe, melyet meghatározó módon jellemez az opportunizmus, a fanatizmus, a barbarizmus, a brutalitás és a kegyetlenség – azaz, ha úgy tetszik, a „darwinizmus” által diktált dzsungel törvénye.

A poszt-apokaliptikus környezet naturalizmusának és őrületének bemutatása tehát továbbra is igen hatásos. Ennek ugyanakkor megvan az az ára, hogy a narratíva – a főhősnőt leszámítva – nem annyira koncentrál az egyes szereplőkre, és Furiosán kívül el-elhanyagolja őket.

Ráadásul nem igazán kapunk teljes képet a protagonista jellemfejlődéséről sem, kinek motivációi nem mindig teljesen egyértelműek. Szerencsére Anya Taylor-Joy van annyira jó színésznő, hogy a szerephez nem feltétlenül ideális adottságai ellenére el tudja hitetni velünk, hogy karaktere valóban a végletekig elszánt és rendíthetetlen.

Bár Chris Hemsworth játéka időnként ripacskodásba hajlik, neki is akadnak igen erős jelenetei, és itt leginkább a Furiosával történő, végül természetesen elkerülhetetlen leszámolásra gondolok. Lényegében ekkor domborodik ki magának a narratívának a gondolatisága is, mely addig néha kissé kaotikus és öncélú akciómozi benyomását kelti.

Végső soron azonban teljességgel átjön a narratívából, hogy ebben az őrült világban mindenkit érnek veszteségek, melyek örökre megváltoztatják őt és egyben az életét is, ami alól a negatív szereplők sem kivételek. Legfeljebb az nem mindegy, hogy az ember hogyan kezeli ezeket a veszteségeket, hogy képes-e valamilyen szinten megőrizni a tartását és az emberségét, avagy sem – az „édenkertbe” visszavágyó Furiosa pedig nyilván szeretné azt hinni, hogy neki sikerül.

A morális tanulság tehát nem marad el, legfeljebb az a gond, hogy a kevésbé összeszedett narratíva miatt nem tudunk olyan könnyen azonosulni bármely karakterrel is, mint A harag útjánál, ezért időnként egy kicsit személytelennek érezhetjük a látottakat. S mivel a forgatókönyvnek egyéb hiányosságai is akadnak, a történések időbelisége nem mindig követhető egyértelmű módon.

Bár a Furiosa első fele kevésbé pörgős, és nem tudja visszaadni A harag útja folyamatosan magas fordulatszámú tempóját és adrenalinlöketét, illetve állandó veszélyérzetét, a második felére már nemigen lehet panaszunk. Így összességében még mindig egy kőkemény, tökös, hangulatos és igen hatásos akciófilmmel van dolgunk, mely a franchise kedvelői számára újfent kihagyhatatlan.