Tény, hogy a hasonló művek adaptációjával kapcsolatban mindig fejtörést okoz a stúdióknak, hogy ha valamit kihagynak vagy módosítanak a regényhez képest, azzal könnyen maguk ellen fordíthatják a rajongók tömegeit. A Dűnéért világ életében rajongó Denis Villeneuve rendezőnek (Fogságban, Sicario, Érkezés), aki néhány éve sikerrel ugrotta meg a Szárnyas fejvadász folytatásának rendkívül nehéz feladatát, ezúttal sem volt tehát könnyű dolga – még úgy sem, hogy a Warner teljességgel megbízott benne, és valóságos sztárparádét bocsátott a rendelkezésére.

S bár mindenki nagy örömmel és lelkesedéssel vett részt a produkcióban, annak moziba kerülését beárnyékolta egy kisebb botrány a forgalmazás körül, mivel a stúdió, a rendező tiltakozása ellenére, a mozik mellett az egyik felkapott streaming szolgáltatáson is rögtön elérhetővé tette az alkotást egy hónapra. Ráadásul a várva várt Dűne egyike a világjárvány áldozatául esett filmeknek, mivel többször is el kellett halasztani a bemutatóját az eredetileg 2020 novemberére kitűzött időpont helyett.

Most azonban végre nálunk is látható a mozikban – lássuk hát, valóban beváltotta-e a hozzá fűzött reményeinket!
A távoli jövőben járunk, a számos bolygórendszert magába foglaló Impérium virágzása idején. A béke azonban igencsak törékeny, köszönhetően a két rivális uralkodóház, az Atreidesek és a Harkonnenek régre nyúló viszálykodásának.

A birodalom gazdagsága nem kis részben a melanzs nevű, a fizikai és mentális képességeket feljavító, valamint a fénysebességnél gyorsabb utazást lehetővé tevő fűszerből származik, melyet azonban kizárólag a veszélyes Arrakis sivatagbolygón lehet megtalálni és kitermelni. Egy nap az Impérium császára elrendeli, hogy a Harkonnenek helyett az Atreidesek vegyék át a bolygó és a termelés irányítását.

Habár Leto Atreides herceg (Oscar Isaac) tudja, hogy Harkonnen báró (Stellan Skarsgard) nem fogja annyiban hagyni a dolgot, a birodalom jövője érdekében mégis vállalja a feladatot. Közben igyekszik felkészíteni fiát és örökösét, Pault (Timothée Chalamet) az előttük álló nehézségekre, amit nem csupán a rivális ház tagjai, hanem a Dűnének is nevezett Arrakis őslakosai, a fremenek, illetve a sivatagban élő gigantikus homokférgek és embertelen körülmények jelentenek…
A Dűne világában talán az a leginkább lenyűgöző, hogy egy rendkívül alapos, jól átgondolt és kidolgozott háttérrel rendelkezik. A fantasztikus tájak, az ellenséges bolygók és azok különös lakói szolgáltatják a díszletet a két rivális ház által folytatott cselszövéseknek, politikai machinációknak, hatalmi harcoknak és háborúskodásnak, melyek közepette a rendkívüli emberi teljesítmények és sorsok, de még a szerelem is igen fontos szerepet játszik.

Vagyis a Dűne hasonlóan komplex mitológiával bír, mint mondjuk az ilyen téren etalonnak számító Star Wars, sőt bizonyos mértékben még különböző kultúrákat és nyelveket is képes felmutatni. A titokzatos Bene Gesserit rend például nagyjából olyan szerepet játszik a Dűne világában, mintha az emberfeletti képességű Jediket ötvözték volna a szálakat a háttérből mozgató Sith-ekkel (azzal a jelentős különbséggel, hogy a Bene Gesserit rend matriarchális alapon működik).
A rend tagjainak ereje és tudása lenyűgöző, szándékaik azonban ködbe burkolóznak – csupán annyi biztos velük kapcsolatban, hogy végső céljuk egy férfi Bene Gesserit, a Kwisatz Haderach létrehozása fajnemesítés útján, aki lényegében messiási képességekkel bír. A Jedikhez hasonlóan tehát a Dűne világa is rendelkezik egy megjövendölt kiválasztottal, aki nem más lehet, mint az ifjú Paul Atreides, kinek anyja, Jessica úrnő (Rebecca Ferguson) maga is a rend tagja.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Dűne mint könyv már bőven létezett, amikor George Lucas kitalálta a Csillagok háborúja univerzumát – szóval legfeljebb ő meríthetett ötletet Herbert művéből, mintsem fordítva.

Ami az adaptáció körítését illeti, az úgyszintén hajaz a Csillagok háborújára – annyi teljes nyugalommal kijelenthető, hogy a fényképezés és a (Hans Zimmer-féle) filmzene a Dűne esetében is epikusra sikeredett. Ugyanez hellyel-közzel a narratíváról is elmondható, bár kétségtelen, hogy a történet a könyv zanzásított változata, és igyekszik a kulcsmomentumokra koncentrálni.
Így akadnak egyes jelenetek vagy akár cselekményszálak, melyek kimaradtak, mint ahogy egyes karakterek is átestek némi változáson. A fő protagonista Paul Atreidesen, illetve annak szülein kívül alig tudunk meg valamit a legtöbb szereplőről, illetve azok jelleméről, mivel az egész egyszerűen nem fért volna bele a már így is két és fél órásra nyúló játékidőbe.

Tény, hogy egy film soha nem képes átadni annyi információt és háttérgondolatot, mint egy könyv, mely szempontból inkább egy mozgóképekből álló képregényhez hasonlítható. Ilyetén minőségében pedig talán nem is mindig annyira a narratíva részletessége, mint inkább az átadott hangulat a lényeg, ami ehelyütt misztikus, baljós, ám mégis optimista és egyben elgondolkodtató.
Villeneuve nagyjából kihozta a dologból, amit lehetett, és a hatalmi harcok, a kötelesség, a felnőtté válás és sorsunk beteljesítése mellett olyan dolgokról is mesél, mint a megszállt világok és népek élete, valamint a természeti környezet védelme. A forgatókönyvíró-rendező saját bevallása szerint elsősorban az ifjúság (környezet)tudatosságának növeléséhez szeretne hozzájárulni, hiszen alapvetően ők lesznek bolygónk jövőjének meghatározói.

A bőséges tartalomnak köszönhetően az 1965-ös regény története két részre lett bontva, a túlságosan hosszú játékidőt, illetve a túlzsúfolt egyfilmes megvalósítást elkerülendő. Emiatt az egész első rész egy kicsit olyan, mint egy kedvcsináló – jellegéből adódóan némileg egy két és fél órás teaserre hajaz a folytatás(ok)hoz.
A cselekmény alapvetően lassan csordogál, majd rövid időközökre beindul, hogy azután újra lassabb tempóra és személyesebb hangvételre kapcsoljon. Az ennek ellenére igencsak sűrű és összetett történet nézői részről odafigyelést igényel, és nem biztos, hogy mindenkinek elnyeri majd a tetszését.

Mindezzel együtt sikeresen útnak indítja az új filmes franchise-t, és amennyire csak lehet, meghozza a kedvünket a folytatáshoz. Ám a legfontosabb talán az, hogy pozitív érzéseket és fontos gondolatokat ébreszt, miközben mind a vizualitás, mind a hangzás tekintetében elsőrangú szórakozást nyújt.