Fehér a világ. Hó és jég borít mindent. Az égbolton csak egy-két felhő lebeg, a nap zsákszámra szórja áldásos fénysugarait. Ez azonban éppen csak elfogadhatóvá teszi a felszíni hőmérsékletet a két alak számára, akik épp most bukkantak fel a legközelebbi bucka tetején. A motoros szán-szerű járművet a lány irányítja biztos kézzel. Még a vastag ruhái sem fedhetik el teljesen alakjának formás vonalait. A mellette helyet foglaló férfi sem tartozik az idősebb korosztály tagjai közé. Elszánt arca és ide-oda cikázó, komoly szemei azonban jelentős élettapasztalatot sejtetnek.
Az egész tájkép olyan idillinek, olyan békésnek hat, hogy szinte kiált a festők ecsetei után. A részletek azonban mást mondanak. Mert mit keres ott az az irdatlan nagy helikopterágyú a srác kezeiben? És mik azok a rusnya, hatalmas bogárszerű jószágok, amelyek éppen kimásztak a hó alól? A finomkodásnak vége, Wayne Holden (és kis csapata) újra itt van, hogy rendet rakjon E.D.N. III jeges világán. Lássuk hát, hogyan boldogul az Akrid kolóniákkal!
Bizony, jól sejtettétek, kis halászhálónkba ezúttal a 2007-es Lost Planet: Extreme Condition gold változata, a Lost Planet: Extreme Condition Colonies Edition gabalyodott, mi pedig jól megpiszkálgatjuk, mielőtt - becsületes állatvédőhöz méltón - szabadon eresztjük. Az első kérdés, amelyet fel kell tennünk, úgy érzem triviális. Mivel tud többet a Colonies Edition az előző verziónál? A válasz - első pillantásra - nem is olyan egyszerű. A kampány nem változott, grafika nem változott, és még a hangok is ugyanazok. Kapunk azonban új játékmódokat, amelyek az egyjátékos örömöket hivatottak tovább fenntartani. A legtöbb változás kétségkívül a multiplayert érintette: új fegyverek, új pályák, új karaktermodellek és természetesen itt is belebotlunk új játékmódokba.
Tipikus se vele, se nélküle helyzet ez. Szeretjük őket, mert nekünk is elkészítik (manapság már szinte mindig) más platformokon sikeres alkotásaikat, de utáljuk is őket, amiért nem képesek normálisan portolni. Ettől olyan alamizsnaszaga van a Capcom termékeknek, "nesztek PC-sek a sikerjátékunk, most már pofátok befogni!" Csak az elmúlt évekből pár példa, amelyek mind a horrorisztikus, PC-idegen irányításon hasaltak el: Onimusha 3, Devil May Cry 3, Resident Evil 4, és legfrissebbként a Devil May Cry 4. A Lost Planet: Extreme Condition épp az üdítő kivételekhez tartozott. Bár messze esett a tökéletestől a vezérelhetősége, de kis gyakorlás után kontroller nélkül is el lehetett boldogulni vele. A gamepad pedig, más platformoktól eltérően, nem szériatartozék a személyi számítógépekhez. Ha ezt a kedves fejlesztő bácsik is belátnák végre, egy jobb világra virradnánk.
A játék, a mai trendeket követve egy DVD9-en terpeszkedik, de meghökkentően kevés, pár gigabájtnyi területtel beéri a winchesterünkön. Tehát ne kezdjetek neki kedvenc sorozatotok legújabb epizódjának megtekintéséhez, mert nem értek végig, mire az install befejeződik. Emiatt ez akár negatívum is lehetne, de inkább hajlok arra, hogy a megsüvegelendő jellemzők közé soroljam.
A grafika finomhangolására azonban ezeregy lehetőségünk van, az előd (amely az első DX10-es játék volt Windowsra) öröksége tetten érhető. Jár a pirospont. Amely rögtön el is tűnik, mihelyst belemászunk az irányítás konfigurálásába, ahol ismét a ronda, fehér Xbox pad vigyorog ránk. A szitokáradattól megkíméllek benneteket, legyen elég annyi, hogy kezd unalmassá válni, hogy minden másfeledik PC-s alkotásban ezzel kell szemeznem. De mindez valószínűleg csak engem zavar, nézzétek el nekem, a korral jár. Természetesen a billentyűzetet is belőhetjük kényünkre-kedvünkre egy kattintással odébb.
Mivel a Game Channel Online életéből (és az enyémből is) kimaradt az alap Lost Planet, ezért, engedelmetekkel, az abban rendelkezésünkre álló lehetőségekről is ejtenék pár keresetlen szót. Elsőként ismerkedjünk meg a történettel. A helyszín az E.D.N. III roppant sokatmondó nevű planéta, az időpont pedig a távoli jövő, amelyet az eseményfüzér mögött álló kreatív agyak T.C. -80-nak definiáltak. Anyabolygónk, a Föld kezdi megunni a rajta tenyésző emberi életet, ezért rohamos tempóban válik lakhatatlanná. Új Földeket kell tehát találni, és a kolonizáció egyik eredménye az E.D.N. III, amelynek nem csak a felszíne zord, hiszen egy fagyos-jeges világ, hanem a belsejében is csúnyaságokat rejt.
Hősünk, Wayne Holden, foglalkozását tekintve snow pirate. Ők azok az emberek, akiket hátrahagytak elhalálozni a nagy futás idején. Ennek ellenére egész sokan túlélték, és felvették a harcot az őshonos állatkák és a visszatérő fajtársaik ellen is. Wayne csapatának egyik csatája azonban nem sikerül túl jól, hiszen az eredmény: apa, Gale Holden halott, társak halottak, Wayne pedig a hómező kellős közepén belefagy az általa terelgetett mech-be (tudjátok, két lábon járó lépegető). Itt akár véget is érhetne ígéretes pályafutása, azonban szerencsésen ráakadnak, és kiolvasztják.
Ürüm az örömben, hogy hősünk jóformán nem emlékszik semmire addigi életpályájából. Ó, jaj! Tovább nem részletezném az eseményeket, röviden csak annyit, hogy felbukkannak tipikus, ezerszer látott személyiségjegyek: a dögös maca; a geek technikus, aki bármit meghegeszt, és bármit feltör pillanatok alatt; a rejtélyes múlttal rendelkező vezető; a katona, akinek fogalma sem volt arról, hogy a felettesei miben mesterkednek, amíg össze nem akadt velünk; és persze a naggyon-naggyon gonosz tervet dédelgető doktor.
Sablonkarakterek, sablonsztori, kis fordulattal a végén. Egy alapvetően hentelésre készített játéknál ez nem olyan nagy hiba, azonban ebben jóval több lett volna, és többet is akartak kihozni belőle. Ezt példázza a temérdek mennyiségű átvezető animáció, amelyet hozzáraktak, hogy gördítsék a sztorit. Minden küldetés előtt és után kapunk belőle egyet. És nem is rövid filmekről van szó, általában percekig bámuljuk a történéseket, mire újfent a kezünkbe kapjuk az események alakításának lehetőségét. Tehát a munka látszik benne, de az egész olyan bénán áll össze, hogy a kampány végére komolyan elgondolkodtam azon, hogy kiutazok Japánba, hogy mezítláb futtassam parázson a történetért felelős személyeket.
A játék közbeni animációk alapvetően elmennek, főleg hősünk mozog életszerűen, bár a hó mélysége néha-néha megtréfálja. Egyedül a gépek kimúlása lóg ki, de negatív irányban. Amikor szétlövünk egyet, akkor ahelyett, hogy füstölögve eldőlne, egy gömbbé transzformálódik, elkezd rezegni, majd röpködni, és szétrobban. Vicc. Az alkotás amúgy teljesen vértelen, az emberek csak elesnek és eltűnnek, ha véget ér a pályafutásuk. A bogarakból testnedv helyett T-ENG fröcsög, ha lőjük őket, majd ha a megfelelő mennyiségű ólommal kölcsönhatásba léptek, akkor jéggé válnak, majd szétrobbannak. Vicc2.
A hanghatásokra sem lehet panasz, néhol kifejezetten jól sikerültek, néhol azonban beleszürkülnek a nagy átlagba. Utóbbi kategóriába tartoznak a fegyverropogások, amelyeket nem sikerült a legélethűbben visszaadni. A szörnyek neszezése, morgása korrekt, a nagyobb daraboké valamivel átlagon felüli. A szinkronhangokban sem találtam kivetnivalót, ezernyi rosszabb próbálkozásnak lehettünk már tanúi. Amit viszont mindenképpen érdemes kiemelni az a muzsika, amely - ha felcsendül - elsőrangúan festi alá az akciódús részeket, és pörgeti adrenalinszintünket a fellegekbe.
Tehát folyamatosan gondoskodnunk kell az utánpótlásról. Erre két lehetőségünk van. Az egyik a gyilkolás. Minden, amit lelövünk, legyen az gép, ember vagy állat, hagy nekünk a hullája után szeretetcsomagot, amelyet egy rikító narancssárga színű energiagócként határozhatunk meg. Ezekre kell rátrappolni a kívánt hatás elérése érdekében. A másik opció a térképeken elszórva található radarszerű cuccokon alapszik. Ha ezeket aktiváljuk, akkor ad energiát, ráadásul még a közelünkben található hőforrásokat is feldobja a térképünkre, hogy tudjuk, mi vár ránk a következő szikla után.
A mesterséges intelligencia azonban nem brillírozik. Tevékenysége általában kimerül abban, hogy ha meglát, akkor vagy elindul felénk (Akridek) vagy elkezd lőni ránk (emberek). Összehangolt támadásokról szó sincs, taktikai előnyeiket egyáltalán nem használják ki. Ez is az oka annak, hogy a kampány meglehetősen könnyűre sikeredett. Elhalálozni csak elvétve fogunk, ami nem is baj, mert nem menthetünk bármikor, a program autosave-el, amikor jónak látja.
Megizzadni azért néha meg fogunk, ugyanis minden pálya végén kénytelenek vagyunk összemérni erőnket egy főellenséggel. Ezek méretükkel és sebzéseik nagyságával próbálnak jeges rémületet csempészni szívünkbe. Legyőzésükhöz csak ritkán elég, ha agyatlanul lőjük őket, amíg bírjuk tölténnyel vagy életerővel. Meg kell találni a gyengéjüket, és odasújtani teljes erővel. Meglehetősen változatos a szívásfaktoruk, már az első missziókban is összeakadunk legyőzhetetlennek tűnővel, de az utolsóelőtti pályán székelő két példány például nevetségesen gyenge. A főfőcsúnyával azonban el leszünk jó darabig, nem adja egykönnyen a győzelmet a drága.
Érdemes még szólni a járművekről is, ugyanis a játékidő felét mechekben fogjuk eltölteni. Többféle fajtájuk létezik, némelyikük át tud alakulni motoros szánná (amellyel nem lehet tolatni), mások repülni tudnak bizonyos ideig és így tovább. A felszerelhető gyilokszerszámok azonban minden típusnál ugyanazok, így sajnos a nagy változatosság egyáltalán nem jön át. Szinte mindegy mivel megyünk, a tűzerőnket a terepen szétszórt fegyverek határozzák meg.
A sztoriszál rövidségét az új játékmódok próbálják enyhíteni. Nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. A Score Attackban újrajátszhatjuk a pályákat azzal a céllal, hogy minél több pontot gyűjtsünk össze. A szembejövők elhalálozásakor és a környezet rombolásával kapunk jutalmat. Ezt megfejelték egy kombórendszerrel is. Minél kisebb időrés van két áldozatunk között, annál nagyobb számot fog mutatni a számláló. Ha igazán spílerek akarunk lenni, akkor nagyobb tempóban kell végigszáguldanunk a térképeken, mint a kampányban.
A többi lehetőségről nem sokat lehet mondani, a már ezerszer játszottak lostplanetesített változata, például zászló helyett Akrid tojásokkal kell rohangálnunk, vagy VS-eket védeni/támadni. Akad néhány szerszám, amelyet a single-ben nem vehetünk kézbe, és számos karaktermodell közül választhatjuk ki, hogy kinek a pixeltestében szeretnénk nyomulni. Az aduász azonban mindenképpen a sivatagos pályák jelenléte. Jól felépítettek, és szemünknek is kellemes látványt biztosítanak a sok fehérség után. Összességében a multiplayer jó móka tud lenni, főleg ha a megfelelő játszótársak is adottak, klasszikust azonban ne várjunk.
