Szóval hiába tűnt már le a Wolfenstein csillaga, az FPS -ek berabolták magukat a szívünkbe. Vártuk a folytatást, ami meg is jött, és ez már a DOOM személyében. Eme új játék szerintem meghozta a hozzá fűzött reményeket. (ha valakinek nem, az szóljon, megbeszéljük) A Doom azért semmiképpen sem tekinthető Wolfenstein folytatásnak, csak a Wolfi -val elindított irányzatot folytatta. A Doom már egészen más volt, hiszen nem a régi „jééittegyellenséglőjük márle” című nemérzést keltette, hanem ez már sötét volt, félelmetes és húú … és hiszik, vagy nem, egy korszak kezdődött el ezzel a „félelmetes és húú” érzéssel. (én például sokáig csodálkoztam azon, hogy amikor azt a tüzes izét lövik felém, akkor hogyhogy eltalál, amikor én elugrok a monitor elől?)

Az eredeti történet, a marsi kutatóbázis szörnylepte része, ahonnan az ember fiának egyedül kell kijuttatnia magát, egy ilyen helyen „csúzlinak” mondott fegyverféleséggel. Hát erről beszélek: sötét, félelmetes és… szóval akkor ez egy új felállás volt, amit azóta jónéhány FPS produkált. Ebben az akkor új játékban megjelent egy csuda jó dolog, a deathmatch, amit megint csak elég sok helyen meg lehet találni. Szóval ebben az iszonyatosan sötét világban voltak a sötét szörnyek, mind kívülről, mind agyilag. Tipikus számítógép ellenség, azaz ha meglát minket, hatásosan, félelmetesen és sötéten kezd közeledni. Ennyit a sötétkedésről! Volt még egy jó dolog, ami már volt a Doom első verziójában, méghozzá a multiplayer. Na ez aztán a csúcs.

Pont nem tudott kifolyni a szemünk az egyes verziónál, amikor megszületett a második rész, mindenki nagy örömére. Viszont ha valaki nem szólt volna, hogy ez a folytatás, észre sem vettem volna. (na jó, ez azért túlzás) Kívül-belül apró változtatások, de a lényeg maradt, a több játékos rész viszont kezdett javulni. Történet: Mars helyett Föld, kutatóbázis helyett pokol, szörnyek helyett szörnyek (plusz néhány új arc köztük). Kedvencemről, a grafikáról mindeddig nem írtam Doom vonatkozásban, mert nincs mit: azt hiszem ez az egyetlen tényező, amiről eddig nem nagyon lehetett semmi jót írni, pláne ma, így utólag.
De elérkeztünk az est fénypontjához, a Doom harmadik epizódjához, ami (ki hinné) mai tesztünk tárgya.

Azt hittem ez lesz a pokol a Jupiteren, vagy a kutatóbázis a Plútón, de nem, mégsem. Elővehetjük kedvenckémet, azaz a grafika nagyot lépett előre. Carmack megint teljesített, és nem is akárhogyan. Carmack, azt hiszem pár szót mondani kéne arról, ki is az a John Carmack, méghozzá azoknak a kedves nézőknek, akik most kapcsolódnak csak be adásunkba. John Carmack felelős mindenért, amit grafikaként láttunk a Doomban.
A bemutatón kapott ízelítő elegendő volt ahhoz, hogy az ember fejben számolja a másodperceket, és megtegyen mindent, hogy az új csoda mihamarabb a gépére kerüljön. Hirtelen csönd, jó ideig senki nem tud semmit az új Doomról.

Eltelik még egy kis idő, és megint lehet látni egy ízelítőt egy kis video személyében, amivel már mindeki tudta, hogy kint lesz a Doom 3. De itt az ideje, hogy rátérjünk a játékra magára, nézzük, miből is áll ez az új megnyilvánulás. A játékban lévő alakok rendenkívül valósághűek, amihez legalább olyan valósághű fizika tartozik, és a fény-árnyék hatások egy új grafikai motornak köszönhetően nem arkármilyen szinten tűnnek valóságosnak. Itt az ember tényleg legszívesebben ugrálna a monitor elől egy-egy támadást követően, de nem reklámozom tovább a hülyeségemet.
Szóval ez a grafika egy úgynevezett bump-mappingnek köszönhető (nem tudom mit jelent, de jól hangzik).

Egy grafika élethűségét szinte mindig a törések, sérülések növelik leginkább, szerintem minden játékban. Így van ez itt is, hiszen azok a kilógó belek valóban bizonyítottak. A grafikának van még egy húzó ágazata, a mozgás. Ebben a játékban ezért Fred Nillson volt a felelős, és tényleg: különösen kidolgozottak az apróságok, a dobozok is magával ragadóan mozdulnak odébb, ha az ember fia bele talál lőni egyet, de ugyanez vonatkozik bármely részre, amint az ember lövöldözni kezd. Egyszerűen jó. Viszont ennek csodának ára is van, ugyanis egy 4 megás S3 -mal nem nyújt valami nagy élvezetet az elindulást visszautasító üzenet a párbeszédpanelen.

Ami minimális hardverigénynek lesz eladva, az jól hangzik, de senkinek sem ajánlom azon futtatni, ugyanis egy diavetítő valósagos mozinak tűnhet ahhoz képest, amit ilyen esetben tapasztalhatunk. Hát igen, ez a játékőrület ára, ha játszani akarsz, vegyél százezerért videokártyát. Na erről ennyit, nem akarom mindenkinek a kedvét elvenni az élettől, de még a Doomtól sem. Ennyi elég egy jó időre a grafikából, de végre kiélhettem magam. Rátérhetünk a hangokra, ami semmivel sem nyújt kevesebbet, mint a grafika. A hangrendszer Dolby Digital 5.1 -et támogat, aminek Graeme Devine az oka.

Ezzel a hangrendszerrel a Doom -olás közben érzett félelem még hatásosabb, még ijesztőbb. Ezen bekezdés elején megejtett poénommal nem elsősorban a történetet szándékoztam gúnyolni, de akaratom ellenére beletrafáltam, ugyanis a Doom 3 -ban lévő történet, nem is a második, hanem az első rész folytatása, azaz a marsi kolónia a kutatóbázissal stb., azonban bővül is a játékmenet, hiszen extra párbeszédekkel és jövőbelátó kis mozikkal fogunk majd találkozni. Mostmár az ellenség arca sem titok, hiszen a grafika aprólékossága odáig fajult, hogy a szereplők arca nem valami fapofa néhány képpontként, hanem igazi, élethű grimaszokat fogunk rajtuk látni.

Félő, hogy a gépigény Pentium 6 -os 12.6 Ghz -re emelkedését azal fogják megakadályozni, hogy a pályákon minél jobban leszűkítik az egyszerre látható teret, ami nem feltétlenül előny. Van egy rossz hírem, mégpedig az, hogy az eddigiek ellenére ennyit tudtam összeszedni erről a játékról, sőt az összefoglalás is elmarad, ugyanis ez a játék túlontúl újdonság, sőtön sőt, ha minden jól megy egy év múlva fog megjelenni, ergo egy olyan játékrol, amiről nem tudunk semmit és még nincs, nem lehet kritikát és leírást sem gyártani.
Sajnos a bemutatókból nem derül ki, hogy olyan jól is játszható lesz-e, mint amilyen jól néz ki, de reménykedünk benne.

Lezárásnak dícsérjük még egy kicsit a Doom -okat: igen, a Doom tényleg jó!