Oliver Bowden - Assassin's Creed: Árulás

Először is azt kell bevallanom, hogy a legutóbbi Assassin's Creed regény, avagy a Jelenések - amit a maga nemében mindmáig nagyon jónak találok - olvasása a végéhez közeledvén már inkább jelentett terhet a számomra, mint kikapcsolódást, holott könyvet általában azért olvasunk, hogy egy kicsit elfelejtsük a mindennapok gondját és baját, hogy egy más ember bőrébe bújhassunk, más korba vagy helyre kerülhessünk. Ez akkor fel sem tűnt számomra, mindössze azt éreztem, hogy bár nagyon jó a könyv, valami hiányzik belőle, és egészen pontosan a legújabb kötet megjelenésekor döbbentem rá, hogy ez a valami a meglepetés, és az úgynevezett igazi regény-élmény hiánya volt. Hogy miért is?

Nos, a válasz rendkívül egyszerű! Az eddigi Assassin's Creed könyveket kivétel nélkül nem tekinthettük másnak, csupán az eddig megjelent videojátékok forgatókönyvének egy kicsit átdolgozott, zanzásított és párbeszédekkel, helyenként egyéni gondolatokkal megspékelt változatának. Ez az első könyvek esetében még érdekesnek tűnt, de főleg úgy, hogy kijátszottuk az adott videojátékot, a Jelenések már egy kicsit leülni látszott, ami sajnálatos módon ugyebár magára a játékra is igaz volt, de ebbe most ne menjünk bele komolyabban. Amikor megtudtam, hogy a Fumax újabb Assassin's Creed regénnyel készül, egy kicsit megijedtem - főként, hogy Connor bukkant fel a borítón -, hiszen azt hittem - sőt, rajtam kívül szerintem a többség úgy hiszi mindmáig -, hogy ebben a regényben a harmadik epizód története lesz feldolgozva, ami több okból is problémát jelentett volna, de elegendő talán csak azt említenem, hogy a magyar feliratos megjelenés miatt ezt a sztorit mindenki értette, így felesleges lenne még könyv formájában is elolvasni újra, hiszen a korábbi kötetek arra különösen jók voltak, hogy a cselekmény homályos pontjait megmagyarázzák.

Erre, miután megkaptam az Assassin's Creed: Árulást, és elolvastam az első néhány oldalt, szinte örömkönnyek folytak le az arcomon, a könyv ugyanis olyan, mintha nem is Oliver Bowden írta volna, lévén bár azt nem mondhatnánk, hogy semmi köze az Assassin's Creed III-hoz, de szerencsére egyáltalán nem az ott megismert sztorit írja le nekünk, vagyis nem teljes egészében. Ezt úgy gondolom, hogy a kiadónak nem ártott volna jobban kihangsúlyoznia, hiszen óriási differenciál ez a korábbi kötetekhez képest, sőt, talán életemben nem olvastam még ilyen kíváncsisággal egyetlen történelmi regényt sem, mint az Árulást, lévén segítségével olyan háttérinformációkat tudhatunk meg az Assassin's Creed III előzményeivel kapcsolatban, amit én személy szerint rendkívüli módon hiányoltam a korábbi kiadványokból, habár erről értelemszerűen nem a Fumax tehet, sokkal inkább Oliver Bowden, aki egy olyan stílusát mutatja meg ezúttal, amit fogalmam sincs, hogy hol rejtegethetett eddig, de a könyv csak úgy hemzseg az irodalmi értékektől, a fordulatoktól, a nagyszerű megfogalmazástól, egyszóval nagyszerűnek tekinthető az első betűtől az utolsóig.

Hogy miért is ájultam el jómagam ennyire a 450 oldalasra hizlalt mű olvasása során? A fenti indok mellet - miszerint nem kellett végre ismét elolvasnom a játék történetét - azért, mert ezúttal nem az orvgyilkosok, hanem a másik oldal játssza a főszerepet a történetben, ami egy egészen más megközelítést és hangulatot ad a végeredménynek. A könyv egyébiránt az általam olyannyira kedvelt naplószerű írásformát részesíti előnyben, így olyan az egész, mintha egy személyes beszámolót olvashatnánk, méghozzá - és itt jön a nagy meglepetés -, Haytham Kenway tollából, aki ugyebár nem más, mint a játéksorozat harmadik epizódjában megismert főhős, avagy Connor édesapja. Ennél sokkal érdekesebb, hogy az egész sztori 1735-ben veszi kezdetét, amikor Haytham még csak tíz éves, így az egész első fejezet az ő gyerekkorát mutatja be számunkra, valamint az ott megtapasztalt megpróbáltatásokból táplálkozik az írás első része is, hiszen a kis Kenway megéli szülei halálát, nővérének elhurcoltatását, családi fészkük felgyújtását és rálel olyan titkokra, amelyek lassan, de annál fokozatosabban elvezetnek minket az Assassin's Creed III eseményéig, méghozzá olyan táptalajt szolgáltatva ezzel a játék cselekményéhez, amit minden túlzás nélkül nevezhetünk nagyszerűnek.

A könyv címe nem véletlenül kapta az Árulást, habár nem akarom lelőni az egyik legnagyobb fordulatot, ugyanakkor a fejezetek során megtudjuk, hogy miként vált Haythamből igazi templomos, miként rendült meg a hite ebben az egész világnézetben és a Rendben, hogyan próbálta kétségbeesetten kideríteni apja óriási titkait - aki ugyebár az ősszel megjelenő negyedik részben kap majd főszerepet -, de családja gyilkosainak felkutatását is az elsődleges feladatai között találjuk. A könyvnek nagyjából a feléig teljes egészében olyan cselekmények és történések bukkannak fel alaposan kidolgozott, leírt és kiválóan reflektált formában, amelyek a játékban még említés szintjén sem kaptak helyet, de a második nagy fejezet közepén kezd szorosabban is összeforrni a történet, de aggódni nem kell, olyan monotonitásba és unalomba ugyanis nem fullad a sztori, mint a korábbi könyvekben tapasztalhatták azok, akik kijátszották a videojátékokat. A főbb eseményeket ugyanis átélhetjük majd a könyvben, de Oliver Bowden alaposan szabadon eresztette fantáziáját, aminek köszönhetően inkább szolgáltat kiegészítő információkat, minthogy újra elmesélje nekünk azt, amit az Assassin's Creed III-ban már láthattunk, illetve átélhettünk.

Az Assassin's Creed: Árulásra összességében végre teljes magabiztossággal kijelenthető, hogy egy olyan mű lett, amit a franchise minden egyes rajongójának ismernie kell. Egyrészt azért, mert szinte az egész könyvet áthatja egy olyan történeti szál, aminek során a felnövő Haytham folyamatos kételyek között éli életét, és bár rendületlenül próbál hinni abban, amit mentora, avagy Reginald átadott neki, de egyre több és több kérdés merül fel benne, amelyeknek köszönhetően egyáltalán nem biztos abban, hogy ez az út-e a megfelelő számára, sőt, úgy véli, hogy apja sem feltétlenül ezt szánta neki. Vajon lehet, hogy a gyerekkori megpróbáltatások és családjának lemészárlása is összefüggésben van ezekkel a kételyekkel? A könyvből minden kiderül, amivel kapcsolatban érdemes azért ismerni az Assassin's Creed franchise alapjait - de legalább a harmadik részt -, ugyanakkor nem előfeltétel, hiszen enélkül is makulátlanul érthetjük majd a sztorit, mindössze a rejtett utalások és félszavak maradnak számunkra örök rejtélyben.

Érdemes pár szóban egyébiránt a könyv kiállítására is rátérni, ami kicsit megváltozott a sorozat korábbi tagjaihoz képest. A fényes fehér papírt felváltotta a sárgásabb változat - ez jellemezte a Fumax többi játékos könyvét is -, ami szerintem nem probléma, mert sokkal szívesebben olvasok ilyen klasszikusabb papírral nyomott regényeket, mint azt a fényes és mondhatni műanyag változatokat. Apró módosítások történtek egyébiránt a méreteket tekintve, de a borítás miatt ettől függetlenül is kitűnően beleilleszthető a regény a többi Assassin's Creed mellé. Amit továbbra sem értek, az a borítóválasztás, amit bizonyára ismét a költséghatékonyság miatt lépett meg a kiadó, de amennyiben egyszer Connor csak mellékszereplő, akkor mit keres a borítón? A Ubisoft bizonyára segített volna egy olyan koncepciós rajzot találni, amelyen Haytham, esetleg mellette még Connor is feltűnik, így a költségek sem szaladtak volna el, mindemellett pedig a vásárlók is tudták volna rögtön, hogy mi fán terem a kérdéses kiadvány.

Nyilván ismételten csak ez legyen a legnagyobb bajom, amikor a hazai játékosok megkapták a valaha készült egyik legjobb videojátékon alapuló könyvet, ami az Assassin's Creed-sorozatban toronymagasan a legjobb lett, hiszen végre egy teljesen egyedi történetet mesél el számunkra, méghozzá olyan hatásosan, mindemellett pedig kiegészítve az Assassin's Creed III történetét, hogy emiatt kötelező vétellé válik a rajongók számára. Habár nem a kiadón múlik, de remélem Bowden a jövőben is inkább ezt az utat járja majd ahelyett, hogy újra leírja a játék eseményeit. Ez ugyanis, ebben a formában lényegesen jobb!