Egy szó mint száz: mi tudjuk, milyen drasztikus következményekkel járhat egy rosszkor rossz helyre nyíló portál – azonban a minőségi, egyben tragikus filmek melegágya, Hollywood már nem biztos, hogy ilyen hozzáértő lesz, ha netalántán eljön az ideje. Mindnyájan tudnánk olyan példákkal előhozakodni, amikor egy alapjában véve pazar ötlet felbandukolt arra a bizonyos Los Angeles-i hegyre, hogy aztán szemvillanás alatt halálát lelje a ráomló „H” betű alatt. Azért gyűltünk ma itt egybe, hogy megvitassuk, milyen úton-módon vethetnének gáncsot egy Half-Life filmnek Hollywood okostojásai.

Gordon Freeman szerepében [insert celebrity name here]

Listánk ezen pontja természetesen csak abban az esetben érdemi, ha Gordon Freeman főszereplőként lesz jelen a vásznon!

Egy ilyen kultikus fő karakterrel megáldott franchise esetében talán mindennél előbbre való szempont a megfelelő szereplő kiválasztása. Mert hát… Azért egy Gordon Freeman-t nem játszhatna el akárki, ugyebár. Ne ámítsuk se egymást, se magunkat: alapos okunk van rettegni a napot, amikor fény derül arra, ki tetszeleg majd kedvenc professzorunk szerepében. Valamennyien emlékszünk még a Hitman mozifilm főszereplőjére, aki csupán annyiban hasonlít klasszikus 47-es ügynökünkre, hogy kopasz – csak hogy egy percig se feledjétek, micsoda emberfeletti hatalommal bír Hollywood a vérlázítóan rossz főszereplő kiválasztásának művészete terén. Ráadásul a filmipar magja napjainkra olyan irányt vett, ami elsősorban a „celeb” fogalmat helyezi előtérbe és fittyet hány a „tehetség” vagy a „kompatibilis” szavakra. Mert biz’ akármennyire is szeretjük Dr. House-t (alias Hugh Laurie-t), a méltán elismert, ötödik X-ét taposó brit színész egyszerűen nem állná meg a helyét Gordon Freeman szerepében. És miért nem? Egyszerűen azért, mert a hasonló frizura, a borosta és a keretes szemüveg miatt még senkit sem tesz szörnyhentelő tudósprofesszorrá, arról nem is beszélve, hogy mi leginkább egy életerős és fiatal pajszer-forgatót várunk és nem egy nyugdíj küszöbén álló orvost. És nem: feltehetően sem Jonny Depp, sem Ryan Reynolds, sem Robert Downey Jr., de még csak Neil Patrick Harris sem nyújtana elfogadható Freemant.

A film címe: Hal-filé… izé… Half-Life
A magasztos amerikai filmipar már nem egy ízben bebizonyította, hogy ők biz’ akkor is hajlamosak adaptálni egy nagyszabású sztorit, ha történetesen az aznapi keresztrejtvényben olvastak róla életükben először. A 2005-ös DOOM filmmel például megbizonyosodtunk arról, hogy noha a tudás hatalom, a nem tudás számottevően több mozivendéget képes villámsebesen harcképtelenné tenni. Tapasztalataink sajnos azt súgják, hogy amennyiben hasonló forgatókönyvírók és rendezők kezében landol a Half-Life anyag, nemhogy a cím helyes leírásával, de még azzal a mérhetetlen lustasággal is meg kellene birkózniuk, ami oly sok filmet a halálba taszajtott: hisz a Half-Life 2 játék egymaga csaknem 11 órát rabolna el az illetékesek idejéből (hová is gondolunk?!). Ilyenkor többnyire a kulcsszavakat hívják segítségül, az ismereteiken tátongó lyukakat pedig kitömik… mivel is? Nos, amivel éppen akarják.

Íme néhány elrettentő példa, amivel kerékbe törhetik az amúgy pazar történetet:

A titokzatos G-man valójában csak egy mezei iparmágnás, aki szeretné rátenni a kezét Black Mesara, ezért ő maga okozza azt a bizonyos „balesetet”. Nem mellesleg egy alacsony, szőke férfi játssza.

A „headcrab”-ek sehol; az illusztris zombik egy vírusnak köszönhetően születnek.

A „Combine” seregben normális, hétköznapi emberek szolgálnak. Vagy még rosszabb: klónok.

Barney Calhoun életében nem találkozott még Freemannel. Az már csak természetes, hogy semmiféle sörről sem esik szó.

Az HEV ruha zöld és/vagy szárnyai vannak és/vagy napelemes és/vagy Freeman csupán 1-2 percet tölt benne – ne adj’ Isten más szereplő bújik bele – vagy még csak nem is szerepel a filmben és említésre sem méltatják…

A Gravity Gun dizájnja meg sem közelíti az eredetijét.

Gordon Freeman vegyész.

És még sorolhatnánk…

Ez most akkor egy spin-off?

Gyakorlatilag ezüsttálcán szolgálják fel a kasszasiker-gyanús cselekményt, a karaktereket, a helyszínt – szinte kiböki a filmesek szemét, azok mégis hátat fordítanak a kőolaj értékű alapanyagnak. Úgy vélik, ők már eleget tettek az asztalra ahhoz, hogy saját mondanivalójukat csempésszék az alkotásba, hogy saját billogjukkal lássák el a filmet, s minden további nélkül fittyet hánynak a mű eredeti rendeltetésére és megírt sorsára – hisz már kinőtték ezeket a gyermekded műveket. Az ilyen hozzáállás többnyire egy olyan filmet eredményez, amelyben egyetlen klasszikus szereplő nem fordul meg, és csupán mondatokban utalnak a háttérben húzódó alaptörténetre, nem mellesleg teljesen másutt zajlik a cselekmény. Adott esetben Párizsban, egy szerelmespárral a középpontban.

Míg a minőségi fan-made kisfilmek esetében ez bevett és talán a legmegfelelőbb stratégia, addig a mozivásznon ez főbenjáró bűnnek minősül. Ilyenkor támolygunk ki a moziból azzal a bizonyos nemzetközi „ezdesz*arvolt” grimasszal, miközben azt dörmögjük: ez most spin-off volt, vagy mi a fene?!

Az USA lobogójába csavart Freeman
Headcrab-ek, Combine katonák és zombik ide vagy oda… A lambda-jelre talán az Egyesült Államok szentimentalizmussal és erőszakos nacionalizmusával megfestett zászlaja jelenti a legnagyobb fenyegetést. Tudjuk, hogy valahányszor veszélyben az emberiség vagy éppen maga a világmindenség, minduntalan az amerikaiak mentenek meg minket a McDonald’s és Lady Liberty erejének ötvözésével. Ezzel önmagában nem is lenne gond, hisz mindig örömmel vesszük, ha ölbe tett kezekkel nézhetjük, amint Sam bácsi segítségünkre siet – hanem ezek a jelképek semmiképp sem állnák meg a helyüket egy Half-Life filmben. És hogy miért nem?

Egyszerűen azért nem, mert egy Half-Life filmben nem szeretnénk látni a Fehér Házat, sem a benne tevékenykedő elnököt, meg az ő telefonbetyárkodó alattvalóit; semmi esetre sem óhajtunk szembesülni azzal, milyen eszközökkel igyekszik gátat vetni az Egyesült Államok kormánya a Black Mesa incidensnek – vagy hogy milyen hősiesen próbálják felvenni a harcot az űrlényekkel. Nem szeretnénk látni a védelmi minisztert, aki a WC fülkében is a nemzeti himnuszt dúdolja, sem a kivételes stratégiai hozzáértéssel megáldott tábornokokat, akik egyébként egy használt fülpiszkálóval is képesek lennének megnyerni a Harmadik Világháborút.

És persze azt sem vennénk örömmel, ha kiderülne, hogy az oroszok tehetnek mindenről.

Összegzésképp

Ez mindössze néhány azon közkeletű eljárások közül, amelyeket Hollywood előszeretettel foganatosít az olyan címek esetében, amelyekhez fikarcnyit sem konyít. Bár rendkívül aggasztó jövőképet tártam most elétek, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Valve nagy valószínűséggel sosem veti oda egyik legkedveltebb csemetéjét a vakon tapogatózó filmtitánok közé, s ha valaha is eljön az ideje, akkor bizonyára ők maguk viszik majd vászonra a legendás lambdát.

És ha mégsem? Nos, úgy alighanem egy olyan végterméket csempésznek a mozikba és a DVD/Blu-rayes polcokra, amelyek feltehetően mérsékelt szórakozást biztosítanak majd az átlag nézők számára, ugyanakkor alaposan megtizedelik az elhivatott Half-Life rajongók táborát, de hiszen… Az anyagi sikerhez vezető út mások szenvedésével van kikövezve – tartja a hollywoodi mondás.