Andrzej Sapkowski - Vaják: A végzet kardja

Mert bármennyire is imádjuk a The Witcher videojátékokat, hiába lett kis híján a tavalyi év legjobb szerepjátéka a második rész - szerintem simán jobb lett, mint a Skyrim, még ha ezért kapni is fogok a fejemre -, de azért nem árt tudni, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Esetünkben ugyebár Sapkowski regényei, amelyek már a kilencvenes évek elején megteremtették a The Witcher - vagy lengyelül Wiedzmin - univerzumot, hogy aztán az évtized végéig meghatározzák Sapkowski munkásságát, addig ugyanis szinte csak és kizárólag Geralt, illetőleg a vajákok történeteivel volt elfoglalva.

Egy lengyel barátomat kérdeztem egyszer - aki maga is nagy rajongója Sapkowski munkásságának -, hogy ugyan meséljen már nekem erről az íróról, az országon belüli megítéléséről és így tovább. Ha most Magyarországot vesszük példaként, a sok liberális szeméten kívül manapság igencsak kevés, valódi irodalmi értéket tartalmazó könyv kerül a boltokba, de szerencsére azért vannak kivételek. Olyan kortárs írónk azonban, amit egy egész ország ismer és szeret - most hanyagoljuk az "írónak" nevezett celebeket - viszont nem sok van. Kötelező kivételek azért nyilván akadnak, így többek között például Lőrincz L. László, de Lengyelországban a helyzet ennél sokkal jobb. Lengyel cimborám szerint Sapkowski, habár nem egy nemzeti hős, de kiváló irományai, rajongóival való közvetlensége és az általa megálmodott fantáziavilágokkal szembeni rajongása egyszerűen olyan tiszteletet varázsol az alkotó köré, hogy az egyenesen karizmatikus egyéniséggé teszi őt. Sapkowski nem sztárolja magát, nem szerepel a bulvárlapokban, de így is a legtöbb lengyel ismeri, szereti, könyvei pedig jobbnál jobb eladásokat képesek produkálni.

Az aprócska és általam fontosnak tartott kitérő után - ami reményeim szerint máris jobb fényben tünteti fel a könyvet - lássuk a PlayON! által kiadott legújabb Vaják regényt, avagy A végzet kardját, amelyben Rívia Geralt hat újabb kalandját ismerhetjük meg egy-egy jól megírt, a szokásosan magas röptű gondolatokat feszegető novella keretein belül. Már az előző Vaják könyvre is jellemző volt, hogy a különálló kis történetek esetében a fantáziavilág többnyire csak körítés - hozzátenném gyorsan, hogy egy kiválóan felépített körítés -, de a háttérben mindig olyan gondolatok, olyan mondanivaló került megfogalmazásra, ami példát statuált a mának, de esetenként akár még segítő jobbot is nyújtott a ma emberének. Ez a tulajdonság alighanem még jellemzőbb lett a második magyarországi Vaják könyv esetében, amely egyébiránt a Lengyelországban már 1992-ben megjelent Miecz przeznaczenia, avagy a Sword of Destiny fordítása alapján készült el, aminek köszönhetően kis híján ki is merítettük Sapkowski életművéből a direkt Ríviai Geraltra írt rövidke történeteket.

Visszatérvén azonban a kicsit korábbi gondolatmenethez, az első Vaják regény - és egyébként maga a játék is - elsősorban azért lopta be magát a rajongók, és így köztük az én szívembe is, mert nem a szokásos fantasy klisékből építkezett, pontosabban amennyiben mégis, képes volt Sapkowski minden esetben megfejelni a történeteket valami olyan háttérszállal, amelynek köszönhetően a lényeg nem csak a kardozáson vagy éppen a szörnyvadászaton volt. Emiatt lettek Geralt történetei annyira szerethetők, annyira emberközpontúak, hiszen egyrészt már maga a főhős is egy mutáns - ezt gyakran meg is kapja a kis történetek közben -, akit az emberek rendre kinéznek a közösségből, így például a rasszizmus és a megkülönböztetés - nem csak a vaják esetében - gyakori téma a történetek során. Mindemellett például Sapkowski politikát, nehéz morális helyzeteket és gyakorta fájdalmas szerelmi történeteket is megelevenít előttünk, mint tette azt például a mostani kötetben fellelhető Jégszilánk novellában, ami egy egészen megdöbbentő, de mégis elképesztő filozófiai és egyben magvas gondolatokat továbbít az olvasó felé.




Ebben a történetben Geralt és Yennefer - akiket többször is összehozott már a sors - néhány olyan napját ismerhetjük meg, amikor éppen együtt vannak és bár a vaják genetikailag képtelen a szeretetre és az érzésekre, valami mégis megmozdul benne Yen iránt. Ekkor azonban feltűnik a háttérben egy Istredd nevű varázsló, akivel kapcsoltban kiderül, hogy szintén gyengéd szálak fűzik Geralt szerelméhez. A rövid történet tele van óriási fordulatokkal, filozofikus és elgondolkodtató momentumokkal, utalásokkal, kikacsintásokkal - Sapkowski talán Tolkien előtt is szeretne tisztelegni egy régi tünde legenda említésével -, végezetül pedig egy olyan fináléval, ami kis híján képes könnyeket csalni az olvasó szemébe. A végzet kardja olvasása közben tehát éppen ezért elhisszük azt a varázslatos fantáziavilágot, ami más könyvek vagy egyéb produktumok esetében gyakran eszünkbe juttatja, hogy ez csak egy álomvilág. Sapkowski univerzumában alighanem az a legszebb, hogy el is hisszük, amit olvasunk. Mindemellett pedig képesek vagyunk saját helyzeteinket, saját élettapasztalatunkat és emlékeinket is belevinni vagy társítani az olvasott gondolatokhoz.

Hogy éppen ezért imádni való a könyv és finoman szólva is letehetetlen, azt talán senkinek sem kell külön ecsetelnem, azt viszont már szeretném kiemelni, hogy mennyire kitűnő munkát végeztek a hazai kiadás mögött álló emberek. Amellett, hogy bárki más érdemeit is csorbítanám, szeretném kiemelni a fordító és a nyelvi lektor munkáját, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Vaják: A Végzet Kardja simán odatehető legyen a könyvespolcra a legjobb fantasy regények közé, mert egyszerűen fantasztikus lett a felhasznált nyelvezet. A teljes művet ugyanis ízes és gördülékeny fogalmazás jellemzi, amelyek tele vannak hasonlatokkal és irodalmi értékekkel, ellentétben a legtöbb videojátékos könyvvel, amelyek ugyebár inkább a kalandokra lettek kiélezve, semmint arra, hogy a tanító szándék mellett a csodálatos magyar nyelv ápolását, illetőleg annak makulátlan kihasználását tűzzék ki célul. Én amellett, hogy rendkívül élveztem a könyv minden egyes sorát, folyamatosan éreztem ezt a nemes szándékot is a háttérben - gyakran már hátborzongató költői képek is megjelennek a fogalmazásban -, így amennyiben nem is lettek volna The Witcher játékok vagy nem egy videojátékokról ismert kiadó állt volna a projekt mögött, véleményem szerint akkor is egy ilyen színvonalú könyv került volna a boltok polcaira, amiért dicséret illeti a PlayON!-t, hiszen Sapkowski munkásságához méltán hű lett ez a valamivel több, mint 300 oldal.

A könyvben elolvasható hat kisebb novella egyébiránt a főhősön és az amúgy rendkívül jól kidolgozott mellékszereplők némelyikén kívül semmilyen kapcsolatban sem áll a The Witcher játékokkal, tehát nem azok történeteit dolgozzák fel. Hogy miért nem, arra a választ már egy fentebbi bekezdésben megtalálhattátok, lévén A végzet kardja eredetijét még 1992-ben írta meg Sapkowski, így ez a mű is azok között a könyvek között volt, amelyek hatással voltak a szerepjátékra. Érdekesség egyébiránt, hogy az első oldalakon a kiadó büszkén bejelenti, hogy már előkészületben van a következő Vaják könyv is, amely végre nem a rövid történeti kollekciókból, hanem a Sagákból kerül kiválasztásra, így tehát egy teljes, összefüggő regényről lesz szó, amely az 1994-es Blood of Elves alapján kerül lefordításra és nálunk várhatóan Tündevér címmel kerül majd a boltokba, reméljük, hogy minél előbb. Óriási plusz pont még egyébiránt a PlayON!-nak, hogy a könyv külleme teljes egészében követi a Vaják: Az utolsó kívánság esetében lefektetett kritériumokat, így mind a rendkívül szép dombornyomott borító - a borítóképen azért én még gondolkoztam volna - mind a méretek tekintetében, így a könyvespolcon is jól mutat együtt a kettő. Őszintén reméljük, hogy ugyanezzel a háttércsapattal és ugyanezzel a minőséggel a jövőben még sok-sok Witcher regénnyel fog ellátni minket a PlayON!, hiszen Andrzej Sapkowski munkássága, na meg a hazai The Witcher rajongók is megérdemlik. A kissé elhamarkodott borító kivételével kitűnő kiadvány!