Pókember: Nincs hazaút filmkritika

A dolog kulcsa azonban egyértelműen Doctor Strange (Benedict Cumberbatch) kezében, jobban mondva abbéli hatalmában rejlik, amivel az egyes dimenziók, illetve a valóság különböző síkjai közötti varázslatok terén rendelkezik. Ezért is fordul hozzá az ifjú Pókember (Tom Holland), miután az Idegenben alcímű, előző kalandja stáblistás jelenetében szörnyülködve kellett szembesülnie azzal, hogy a szenzációhajhász J. Jonah Jameson főszerkesztő (J.K. Simmons) ország-világ előtt felfedte, hogy a szuperhős valójában Peter Parker.

Peter tehetetlen kétségbeesésében az egocentrikus doktort, az egyik legnagyobb hatalmú Bosszúállót kéri meg, hogy varázslat segítségével érje el, hogy mindenki feledkezzen meg a titkáról. Ez azonban jár bizonyos következményekkel, amelyekkel egyikük sem számolt: az egyes valóságok között megnyíló átjárók révén olyan gonosztevők teszik a tiszteletüket, akiknek amúgy semmi keresnivalójuk sem lenne az aktuális univerzumban.

Miközben Peter leginkább csak szerelme, MJ (Zendaya) és legjobb barátja, Ned (Jacob Batalon) segítségére számíthat, a kritikus helyzetben azzal is kénytelen végleg szembesülni, hogy mit jelent Pókembernek lenni...

MJ (Zendaya) inkább sikít és röpköd Pókemberrel, mint hogy elviselje a kérdezősködők tömegét

Bevallom, ezúttal kissé bajban vagyok az értékelésemmel, mivel baromi nehéz úgy írni a történetről vagy akár csak a filmről, hogy az ember ne spoilerezze szét az egészet. Elég annyi, hogy az Irány a Pókverzum c. animációs film alighanem a sztori ihletői között szerepelt, ami ahhoz hasonlóan afféle ereszd el a hajam típusú cselekményt eredményezett.

Mivel az előzetesben már ellőtték őket, azt felesleges is lenne tagadni - potenciális spoiler következik! -, hogy Oki Doki (Alfred Molina), Norman Osborn alias a Zöld Manó (Willem Dafoe), Electro (Jamie Foxx) és a Homokember (Thomas Haden Church) is tiszteletét teszi a korábbi Pókember-filmszériákból.

Ami egy picit meglepő lehet, az nem más, mint hogy ezek a kétes, ám eredendően mégsem gonosz figurák jóval nagyobb szerephez jutnak hálószövő hősünk kalandjában, mintsem várni lehetett.

Doctor Strange (Benedict Cumberbatch), bár vonakodva, teljesíti Peter Parker (Tom Holland) kérését

Mindez azonban nagyon is értelmet nyer, ha figyelembe vesszük, hogy a narratívát mennyire áthatja a humanitás, a mindig a jóra és a helyes cselekvésre való törekvés, ami alapvetően megkülönbözteti Pókembert számos más szuperhőstől. Peter Parker eddigi összes inkarnációjának ebbéli ihletője Ben bácsikája és May nénikéje volt, akik közül ez esetben az utóbbi van jelen Marisa Tomei szexisen is inspiráló megformálásában.

Tény, hogy a filmben nagyban megy a moralizálás a felelősségről és hasonlókról, de szerencsére nem viszik túlzásba, és időnként valóban elgondolkodtató a mondanivaló. Végső soron azonban az egész aktuális trilógia a felnőtté válásról, mondhatni az otthon elhagyásáról szól, ennek megfelelően az iskola, illetve az azutáni élet és a továbbtanulás szerves részét képezi a narratívának.

A Vasember-féle kütyük a más univerzumokból érkező fenyegetések ellen is kapóra jönnek

Ezt állítja szembe a film a váratlan hírnévvel és a nyilvánosság reakcióinak kifigurázásával, amelyek felnagyított voltuk ellenére fájóan reálisnak hatnak. Ily módon nézőként azt is meg lehet érteni, miért fordul Peter végül Doctor Strange-hez, csak hogy neki és a barátainak ne kelljen tovább szenvedniük a Pókember ellen bujtogató Jameson akciójának következményeitől.

A szokásosnál valamivel sötétebb hangvétel ellenére azonban az alkotók nagyon jól tudták, hogy az új Pókember mozik sikere elsősorban a könnyed és fiatalos hangvételben rejlik, amit szerencsére az úgyszintén Jon Watts által rendezett Nincs hazaútban sem kell nélkülöznünk. A humor számtalan forrásból táplálkozik, lévén nem csupán a fiatalok egymás közötti piszkálódásai, hanem szinte az összes karakter interakciói rejtenek magukban valamiféle pikantériát.

Ned (Jacob Batalon) a web segítségével számos problémát és megoldást talál

Ilyenek például a bohém Happy Hogan (Jon Favreau) romantikus ügyetlenkedése May-jel vagy időnként el-elejtett vicces beszólásai, vagy a korban és élettapasztalatban teljesen különböző Peter és Doctor Strange sajátos viszonya, miután Bosszúállókként együtt mentették meg a világot. Benedict Cumberbatch továbbra is remekül hozza a varázsló száraz, maró, kissé öntelt humorát, miközben az nyilvánvaló jóindulattal és némi mentori felelősségtudattal viseltetik fiatalabb kollégája iránt.

Összességében elmondható, hogy - az élőszereplős verziók közül legalábbis - a Nincs hazaút az eddigi legambiciózusabb és legösszetettebb vállalkozás a Pókember mozik közül, melyben nem csupán a főhős történetének folytatásáról és egyfajta konklúziójáról, hanem az MCU továbbépítéséről is gondoskodniuk kellett az alkotóknak.

Nesze neked játszadozás, boldogulj a testeden kívül!

Emiatt néha bizony bele-beletörik a bicskájuk a nagyszámú szereplő mozgatásába, még ha nem is annyira, mint azt a Bosszúállók: Végjáték esetében tapasztalhattuk. Ami ott az időutazás volt, az itt nagyjából a multiverzum, mely koncepció nem igazán tudományosan való kezeléséből is jónéhány megválaszolatlan kérdés vagy ellentmondás adódik, és a történetben újfent megtalálhatók a hasonló filmekre jellemző torzítások, hibák és logikátlanságok.

Mindazonáltal ezek összességében beleférnek egy ilyen típusú moziba, és a hangsúly inkább a többi összetevőre terelődik. S mivel hősünknek annyi különböző problémával kell szembenéznie, annyi különböző karakterrel kell megbirkóznia, illetve szót értenie, és annyi látványosságban, illetve furcsaságban lehet részünk, hogy az normális körülmények között akár két egészestés Pókember-kalandra is elegendő volna, szinte biztos, hogy a többség nem a hibák kiszúrásával fog foglalkozni a film megtekintése közben.

Pókember: Nincs hazaút előzetes