Fekete telefon filmkritika

Ennek ellenére tény, hogy már nagyon sok hasonló történetet láthattunk, éppen ezért nem könnyű olyan alkotást letenni a témában, ami nem hat lerágott csontnak vagy elcsépeltnek. A Fekete telefon annyi előnnyel azért rendelkezik, hogy Joe Hill hasonló című novelláján nyugszik, amely 2004-ben jelent meg a kritikusok és az olvasók által egyaránt kedvelt 20th Century Ghosts (20. századi kísértetek) című, gyűjteményes horrorkötetben.

Az írónak a kritikák szerint megvan az a képessége, hogy úgy meséljen el szürreális és nyomasztó hangulatú történeteket, hogy közben meghökkenti és elgondolkodtatja olvasóit. Mint már tudjuk - többek között a számtalan Stephen King adaptációnak köszönhetően -, általában azok a legütősebb alkotások, amelyek képesek legbelső félelmeinkre és érzéseinkre hatni. A kérdés csupán az, hogy a Fekete telefon esetében vajon mennyire jön át az írott történet a filmvásznon keresztül?

Finney (Mason Thames) és Gwen (Madeleine McGraw) Shaw vigyáznak egymásra, amennyire tudnak

A cselekmény szerint 1978-ban járunk, amikor sorban rabolják el a kamasz srácokat egy Colorado-i külvárosi szomszédságból. A maszkot viselő tettes kiléte ismeretlen, csak Portyázó néven emlegetik, és egyre nagyobb riadalmat okoz a környék lakosai körében.

Ennek ellenére az élet nem áll meg, így Finney Shaw-nak (Mason Thames) is ugyanúgy meg kell küzdenie a keménykedő banda iskolai zaklatásával és alkoholista apja (Jeremy Davies) zsarnokoskodásával, mint egyébként. A félénk fiúnak, aki nem mer kiállni magáért, és nincs bátorsága megszólítani a lányt, aki tetszik neki, azért akad egy barátja a talpraesett Bruce (Tristan Pravong) személyében.

Miután azonban Bruce is eltűnik, Finney lesz a hatodik áldozat, akit elrabolnak. Miközben a nyilvánvalóan kattant elméjű Portyázó (Ethan Hawke) fogva tartja őt egy ismeretlen helyen lévő pincében, a fiú húga, Gwen (Madeleine McGraw) felettébb valószerűnek tűnő álmai segítségével testvére nyomát kutatja. Rajta kívül Finney csupán az időnként rejtélyes módon felcsengő, a korábban elrabolt gyerekek hangján megszólaló, kiszuperált fekete telefon képében számíthat segítségre...

Gwen apja (Jeremy Davies) nem hiszi, hogy lánya álmai segíthetnek az eltűnt Finney felkutatásában

Scott Derrickson (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Amikor megállt a Föld, Sinister, Távozz tőlem, Sátán!) már bizonyította, hogy ért a hangulatteremtéshez és feszültségkeltéshez, és ezen képességeit ezúttal is jól kamatoztatja. Ezt még inkább fokozza Ethan Hawk a maga visszafogottságában is igen erőteljes alakítása - az ember soha nem tudja, mire számítson a titokzatos, nem hétköznapi hajlamokkal rendelkező, végig valamilyen hátborzongató álarc mögé bújó figurától.

A Fekete telefon ráadásul a körítést tekintve is aprólékos gonddal készült, így azt kell mondjam, igen jól hozza a hetvenes évek végének hangulatát. Az utalások a korabeli filmes kultúrára könnyen nosztalgiát ébreszthetnek az idősebb nézőkben, de az akkori szokások és életmód úgyszintén kellőképpen felépített. Ne feledjük, abban az időben még a vezetékes, illetve tárcsás telefonok, a doboztévék és a papír alapú újságok korát éltük, amikor még sehol sem volt a napjainkra jellemző instant tömegkommunikáció.

Finney nincs teljesen egyedül a pincében, ahova bezárták

Az író-rendező a gyerekek, illetve elsősorban a főszereplő srác szemszögéből mutatja be a történetet, mely állítólag kellő hűséggel követi az eredeti novellát. (Ezt jómagam sajnos nem tudom megítélni, mivel még nem volt szerencsém hozzá.) Azt azonban meg tudom erősíteni, hogy a groteszk igencsak realisztikus ábrázolását nyújtja a film, vagyis természetfeletti horror létére nem esik át a ló másik oldalára.

A narratíva korántsem annyira harsány vagy drámai, mint például a hasonló cselekménnyel bíró Széttörve esetében, a visszafogottság viszont ez esetben a hihetőség javára válik. Igaz, hogy a Fekete telefonban akadnak a valóságtól eléggé elrugaszkodott jelenetek és mozzanatok - és most nem a cselekmény természetfeletti összetevőire gondolok, hanem a szereplők viselkedésére és reakcióira.

A Portyázó (Ethan Hawke) csak lassan fedi fel valódi énjét áldozata előtt

Ennek ellenére a film alapvetően eléri a kívánt hatást, és az üzenete nagyon is átjön. Azzal, ahogyan az önmagáért kiállni nem képes fiúnak felül kell emelkednie korlátain és félelmein, azt hiszem, sokan a közönség soraiból is tudunk azonosulni. Azt pedig, hogy ebben segít neki a többi, áldozatul esett fiú szelleme, bizonyos szempontból akár belső hangokként is értelmezhetjük, melyek valójában pusztán Finney pellengérre állított pszichéjének termékei.

Azon túl, hogy az alkotás érzelmileg és intellektuálisan is képes hatni a nézőre, megvan az az előnye, hogy pszichológiai horror létére végig képes egyfajta optimizmust, a jövőre vonatkozó reményt sugározni. Vagyis minden lélekpróbáló jelenet ellenére összességében egy felemelő alkotásról beszélhetünk, ami gondoskodik róla, hogy végül mégiscsak pozitív érzésekkel távozzunk a moziból.

Gwen nem adja fel a reményt, és segít a rendőrségnek

A Fekete telefon tehát egy igen jól felépített lélektani és természetfeletti horrortörténet, nem a szokványos fajtából, minimális olcsó ijesztgetéssel. A rendező nem annyira az ösztöneinkre, mint inkább a lelkünkre és az érzéseinkre igyekszik hatni, ami javarészt sikerül is neki.

Habár a cselekmény egyes mozzanataiba kétségkívül bele tud kötni, aki nagyon akar, a remekül felépített hangulat, a jó színészi alakítások és a hatékony rendezés simán elviszi a hátán a produkciót. Ami pedig Scott Derricksont illeti, ezek után talán ő sem fogja annyira bánni, hogy végül mégsem rá bízták a Doctor Strange folytatását...

Fekete telefon előzetes