Virranat 3. rész

Néhány mérföldet tettünk meg, balomon a Virgácsony erdővel, melynek kiterjedése a birodalom egy-negyedét teszi ki, Sierog király, Messogor jogos ura pedig hatalmas adókat szed be abból, hogy bérbe adja a vadászati jogot.

A fekete földű erdőt azonban kettészeli a Butykos folyó, amely lecsordogál Hamardig, és utunk során rengetegszer feltűnik,
elvégre folyton visszakanyarodik az úthoz. A seregnek megállj intettem, amint elértük a széles kősziklát jobbomon, amely jelezte
a kanyart, és hogy tíz mérföldre terül el arra Királyvég, a város ahol az uralkodónak legalább hét vára és háza van.
A táj szépségéről többtucat rege is született már, a harmatvirágok nyílásának időszakában rengeteg szépségkedvelő vándorol ide messzi tájakról.



A földön lévő mélyedésekből olvasva hamar rájöttünk a két század parancsnokaival, Higorddal és Maelfunkkal, hogy
a városban lévő helyőrséget már kivezényelték a fővárosba. Higord lassan letérdelt, ahogy csak fémpáncélja engedte, majd
megvizsgálta a mélységét a lábnyomoknak. Megállapítása szerint legalább négy század menetelhetett Hamard felé.

Lecsatoltam tőrömet, közepén a szürke rúnakő felvillant, végigvágtam tenyeremen, a lefolyó vért pedig elkentem a kövön.
-Mit csinálsz, zsivány?- Kérdezte Maelfunk.
- Semmit ami rád tartozna, feleltem oda sem nézve, s kántáltam a következő szavakat:
-Mae dis morfi'alt des toru.

-Azonnal áruld el mit csinálsz!- a parancsnok már nem tudta tűrtőztetni kíváncsiságát, Higord még csak most tápászkodott fel a földről, őt nem zavarták az idegen szavak és a vér.
Belenéztem a szemébe, ami elfeketedett, Maelfunk pedig nem kérdezősködött többet. A két század, és parancsnokaik már teljesen az irányításom alatt álltak. Tőrömben a kő kettérepedt, felhasználva magát komponensként, hogy ne haljak bele egy ilyen erős varázslatba.

Továbbhaladva a táj egyre kopárabbá vált, de helyenként még megőrízte virágos szépségét. Egy nagyobb dombon átkelve, elterült
előttünk a várva várt látvány, Hamard gyönyörű városa. Legalábbis gyönyörű volt egykoron, amit láttam az egyaránt volt borzasztó és hívogató számomra.

Aerag elvégezte dolgát, földig rombolta az egész várost, csak a városfal maradt, s annak közepén, a volt palota helyén egy magas torony, amelynek tetején bátyám
fürkésző szemekkel figyelte a faltól nem messze felsorakozó ellenséges seregeket.

Késő délután értük el a Messogor birodalmából küldött egyesült sereget, amely kétezer és még négyszáz főt számlált.
Fele kardot, kerek pajzsot viselt, negyede íjat, másik negyede pedig lándzsát, és lovon ült mikor hadba ment. az éjszakára kialakított
sátrak, és a fából készült táborvédő sánc könnyen védhető volt, és egy domb mögött helyezkedett el.

Drageth, a birodalom legendás hőse, a negyvenéves tábornok a legnagyobb sátorban, ami a tábor közepén volt, nézte a főváros és környékének térképét,
amint stratégáival tárgyalt. Beléptem, és jelentettem hogy két újabb század csatlakozott a háborúhoz. Válasz nem érkezett,
bár mérges szemekkel zavartak ki a sátorból. Az éj leszállt, én pedig a halál Istenének, Grave-nek rúnájával kiadtam a parancsot
a kétszáz embernek, hogy az éjszaka leple alatt mészárolják le Messogor seregét. Az alvó katonák mit sem sejtve szenderültek örök álomba, a reggel felkeltével pedig a megmaradt százhatvan és még három ember, akik főként az őrséget alkották, hanyatt-homlok menekültek.

Drageth sátra érintetlen maradt, én pedig székén ültem, lábammal a térképes asztalán, egy almát majszolva, s figyeltem amint az
igazak álmák aludta. Mikor végeztem étkemmel, a csutkájával jobb karom meglendítve, fejbevágtam a birodalom nagy és hatalmas hősét.
Ahogy fehér alvóköpenyével talpraugrott, tőröm már el is metszette torkát, esélyt sem hagyva, hogy segítségért kiabáljon. Nem mintha esélye lett volna rá, hogy kapjon.

Hetvenkét emberem élte túl az esti puccsot, azoknak megparancsoltam hogy Drageth lovát és még százhúszat kivéve mindet kergessék szét, majd szúrják hasba magukat, ezzel végetvetve
életüknek, mielőtt a varázslatom érvényét veszti. Felajzottam új lovamat, csuklyámat a fejemre húztam, és elindultam ügetve hamard Déli kapujához.

Néhány perc pihentető vágta után a főváros roppant kőfalához érkeztem, itt álltak egykoron a kofák portékáikkal, mára már csak néhány égett rönk és törött tégladarab foglalta a helyet. Az hat ember magas tölgyfa ajtó, amely legalább egy ember vastag volt széttárult előttem. Lovam ülepére csaptam és beviharzottam, végignézve a városfalon, harminc lépésenként egy-egy ember állt rajta, minden tizedik pedig energiával táplálta a város védőburkát, amelyet szemmel csak belülről lehet látni, habár lila volt és cikázó villámok táplálták. -Ez lenne tehát a város őrsége... Új életre kelt nagy hatalmú harcosok és mágusok.

Lovam elérte a központot,a vékony, de magas torony ajtaja már tárva-nyitva állt, Aerag pedig komótos tempóval elém sétált.
-Üdvözöllek Hamardban... öcsém. Mondta, s közben szúrós szemmel végigmért.
-Letérdeljek a város ura előtt?

Hirtelen csend támadt, a halk szél kellemes süvítését már nem csak érezni, de hallani is lehetett, egy másodpercre mint ha megdermedt volna minden élő és élettelen.
A következő pillanat azonban más volt, hangos nevetésbe kezdtem bátyámmal, gratuláltam neki a város elfoglalásához, ő pedig a sereg felszámolásához.

A várost védő burok meghasadt, az északkeleti kapu közepén lyuk tátongott, Lirendin papnői támadásba lendültek, létrehozván egy mágikus sziklát, amely áthatolt a védőburkon is.
Huszonhét papnő vonult be a lyukon, egyenként legalább olyan hatalmasak mint mi ketten bátyámmal.



Megadásra fel sem szólítottak, két sorba rendeződve álltak meg tőlünk nem több mint tíz lépésnyire,
és már lőtték is felénk a sárgán izzó fénymágiát, amelyhez sem rúnákra, sem igékre nem volt szükségük. A fal védői megújították a burkot, épp jókor, mert a keleti hegyekből intenzív sziklarohamot zúdított a városra néhány felállított katapult, de mágia híján ezek hasztalanok voltak.

Aerag kinyújtotta tenyerét, elmormolt néhány szót és az idő fogságába ejtette mindörökre a felénk irányított gömböket, majd térdre rogyott és zihálva kapkodta a levegőt. Ez a tett kimerítette szinte minden tartalékát. Harmincan a fal védői közül, akik nem a burkot táplálták ekkorra értek ide, kardot húztak és nekirontottak a papnőknek. A hátsó sorban állók azonnal és szinte egyként próbáltak falat felállítani az első sor és a támadók közé. Az első sort alkotó papnők vérben tocsogva a földre hullottak, egyesek szívét, mások nyakát érte a penge.

-Lirendin szolgái bizonyára elfelejtették, hogy időurakkal van dolguk- szólalt fel, és nevetett alá bátyám, miközben én is melléhullottam a porba. Az én mágiámból sem maradt semmi, mindet elhasználtam hogy a fehér ruhás papnők megdermedjenek a másodperc töredékére, ezzel megszüntetve varázslatuk fenntartását.