Múlt hét szombaton egy isteni szikra által felvillanyozódva, ráírtam msn-en Dorcira, hogy mit szólna egy koncerthez Pécsett. Ő köpni nyelni nem tudott, de elhatározta, hogy semmi sem állíthatja meg, és bizony eljön. Egy hétig írogattunk egymásnak, elrendeztük a szülői beleegyezést, és már el is érkezett a nagy nap.
Este hatkor kezdett az első banda, a Wrong Side Of The All, aztán Insane, Road, Depresszió, Superbutt, Scharbock, addig nálunk csaptuk el az időt, Dorina feneketlen táskájából előkerült egy nagy adag sütemény, két nagy rakás csoki, és az elmaradhatatlan Unikum. Ez utóbbira RED-el közösen röpültünk rá. Volt nagy örömködés, világmegváltás, hatalmas beszélgetések, móka-kacagás, minden, ami kell. A nagy szórakozás közepette önmagunkat nem meghazudtolva sikeresen le is késtük a betervezett buszt, és várhattunk még egy órát. Ami még jól is jött ki, mert elvittek minket félútig egy remek kis Toyota Celicával. Mivel a zsebkendőnyi táskám nagyon üresnek tűnt, ezért úgy gondoltuk megtöltjük még egy Unikumos üveggel és két energiaitallal. Buszoztunk még egy kicsit, és végre beértünk a helyszínre, ahol az igen okos nagydarab kidobó emberkének kicsit sem tűnt fel, hogy az egyik energiaitalos doboz gömbölyű Unicum üveg, és szó nélkül beengedett. Ahogy beértünk már szólt a Road, és mi Dorinával egyből bevetettük magunkat a tömegbe, természetesen jó előre. Aztán kitaláltuk, hogy fényképeket készítünk, Dorci elő is kapta a fényképezőgépét, megpróbálta bekapcsolni, és akkor jött a megdöbbenés, mert nem sikerült sehogy sem. Bizony elem nélkül ez nagyon nehéz. De nem baj, nem estünk kétségbe, mert utána telefonnal készítettünk képeket. A Road jó volt, táncoltunk és ugráltunk, aztán kimentünk még italért, egy darabig még kint maradtunk, beszélgettünk, ácsorogtunk. Ahogy kezdődött a Depresszió, ismét előre verekedtük magunkat a tömegben, mivel én nem ismerem őket csak néztem, Pöttöm meg énekelt. Teljesen Tankcsapda utánzat volt, de kitartottunk és végignéztük. Totálisan kifáradva, egy üveg ásványvízzel föltankolva hozattuk haza magunkat valamikor éjjeli fél egy után. Én személy szerint hamar kidöglöttem, de Dorcika még hajnali négyig folytatta RED-el a beszélgetést, megtartotta a kötelező élménybeszámolót amit besűrített kemény három percbe, és minden egyébről is társalogtak. Mire én fél kilenc után felébredtem, Dorina már vígan fent volt, nekiálltunk ismét beszélgetni, és erősen törtük a fejünket már a blog első mondatán, és íme, megszületett, komoly háromórányi fejtörés után. Nem vagyunk a legfrissebbek na, de két kómás női agytól mit is várhatunk. Nem látok a jövőbe, nem tudom hogy délután mi lesz, valószínűleg nagyon jól ki fogjuk használni az időt, hogy minél több emlékünk legyen. Ezúton is szeretnénk megköszönni Beának ezt a nagyon remek hétvégét.
Mi is köszönjük! 
