A rágómat csattogtatva láttam a szemem sarkából, ahogy leül mellém a következő vállalkozó szellemű hím. Nem néztem rá, tovább nyomogattam az érintőképernyős telefonom virtuális gombjait, várva, hogy megszólaljon a drága. Láttam, ahogy malmozik, feszülten ül mellettem, majd végül megtörtént a csoda.

– Szia! Jake vagyok! – fordult felém egy lelkes mosollyal, én pedig felé fordulva kicsit lejjebb húztam az orromon a napszemüvegem, hogy felette kinézve láthassam, de ahogy megpillantottam a pattanásos, szőke fejét, vissza is toltam, majd ismét a telefonomba burkolóztam.
Komolyan ezzel a gusztustalan ábrázattal szeretnél velem kommunikálni? Őszintén. Velem!? Övön aluli, köszöntem, inkább kihagyom. Csak érjünk már oda. Most hagytuk el azt a bonyolult nevű várost, tehát a következő megállónál kell leszállnom. Valamint a kalauzt is beidomítottan, hogy időben jelezze, hogy ideje leszállni.

Ez a Jake, vagy ki az anyám kínja még próbálkozott párszor, és a negyvenhetedik próbálkozását a drága házi-kalauzunk szakította félbe.

– Miss Holloway, rövidesen az állomásra érünk. – mondta egy kedves mosollyal, majd leszedte a csomagomat a csomagtartóról, én pedig kecsesen felkelve indultam el a tűsarkú cipőmben az ajtóig. – Miss Holloway, elnézést… – szólt utánam a kalauz, én pedig meglepődést színlelve fordultam meg.
-Valami gond van? – elővettem a legédesebb mosolyog, ő pedig a bőröndömre nézett. – Hozná? … Kérem. – tettem hozzá kelletlenül, majd tovább vonultam, és hallottam, hogy a drága, egyetlen személyzeti tagunk vonszolja maga után a cuccomat. Egy elégedett mosollyal simítottam az arcára, majd paskoltam meg azt, jelezve, hogy mehet a dolgára, ügyes volt.

A vonat lassan fékezni kezdett, én pedig néztem, van-e a közelben bármi épületnek látszó dolog, de csak a végtelen puszta tárult elém. A kalauzhoz fordultam, akinek az arckifejezéséből láttam, hogy az idióta őseim rossz vonatra vették azt a rohadt jegyet. Megint elnézték? Hogy lehetnek ilyen analfabéták!?

– Ez a lepratelep lenne Viold? – kérdeztem enyhén hisztérikusan, ő pedig bólintott.
Hitetlenkedve meredtem rá, tátott szájjal, sokkoltan szálltam le a vonatról, és körbenéztem. A közelben állt egy kicsi, sötétszőke, tíz éves forma kölyök. Megforgattam a szemeimet, mikor láttam a kezében a papírt, melyre a teljes nevem, Annabella Clarissa Holloway volt írva. Odaléptem hozzá, kikaptam a kezeiből a lapot, és letéptem a két oldalát, majd a megmaradt cafatot, melyen a „bella” név állt, a kezébe nyomtam a bőröndöm fogójával együtt. Láttam rajta, hogy megszeppent, meg sem mert szólalni, így odalöktem neki egy „Indulj”-t, ő pedig engedelmesen kezdett lépkedni, miközben magával vonszolta a csomagom.

A maradék reményem is porba hullott, mikor megláttam egy órás séta után a roskadozó faházat, és mögötte a düledező, fából összetákolt, undorítóan ízléstelen, esztétikai szégyennek számító épületeket. Valami istálló lehetett, mellette pedig egy raktár. Egy tanya? Ez most komoly? Megforgattam a szemeim, majd bevágva a kisfiú elé betrappoltam a házba, és levetettem magam egy székre.

– Lerohad a lábam… – mormogtam, mire három meglepett, felháborodott szempár meredt rám. Helyesbítek, a három közül csupán kettő volt felháborodva. Egy rettenetesen kövér vénség, és egy csont sovány, magas, Lincolnra hasonlító tata.

– Jó napot, kisasszony! – tornyosult felém a tonnás zsírtömeg, én pedig a napszemüvegemet megemelve néztem fel rá.

– Ha ez magának jó, ahhoz csak gratulálni tudok. – keresztbe vágtam a lábaimat, és elővettem a telefonomat.

– Kisasszony, ezt még is hogy gondolja? – tette a hústorony a virslikben végződő parizereit az egyik úszógumijára, én pedig egy türelmes mosollyal néztem rá.

– Úgy sem leszek itt túl sokáig. – magyaráztam nyugodt hangon, majd megnyomva a zöld gombot a fülemhez emeltem a telefont. A szemem kikerekedett, és a szám elnyílt, ahogy hallottam, amint a mobilom három nyelven is elmagyarázza nekem, hogy nincsen térerő.

– Ebből elég legyen! Azonnal talpra! – parancsolt rám a banya, én pedig kissé ingerülten válaszoltam.

– Talpra? Kikérem magamnak ezt a hangnemet, tudja, kivel beszél! – egyáltalán nem ehhez a stílushoz voltam hozzá szokva, kinek képzeli ez magát? Követelem a tiszteletet.

– Azt mondtam talpra! – megragadta a karomat, és felrántott, közben úgy éreztem, a csontom is nyomban összeroppan, és ennek egy hangos „áu”-val adtam hangot.
A szemeimet megforgatva fontam össze a karjaimat a mellkason előtt.

– Igen? – néztem flegmán a nálam egy fejjel alacsonyabb nőre, aki minimum olyan széles volt, mint amilyen magas. Az egész családom belefér a nadrágjának az egyik szárába. A másikba mehetnek a szomszédék, és még úgy is bő.

– Rakd le a csomagod, én eredj ki megetetni a jószágokat! – azzal el is indult beljebb a házba, én pedig egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni.

– Álljon meg a keserves gyászmenet! Én nem erre a lepratelepre jöttem, ahol még rohadt térerő sincs! – vágtam csípőre a kezeimet, úgy folytattam. – Én egy táborba indultam, ahol – ezzel a hellyel ellentétben – luxus körülmények uralkodnak. Tehát maguknak nincsen joguk engem dolgoztatni pusztán azért, mert az értelmileg visszamaradott kalauz rossz helyen szállított le arról a nyomorult vonatról! – a nő meg sem állt, helyette a kis szőke kölyök jött oda hozzám.

– Kérlek, ne ellenkezz vele, mert csak rosszabb lesz. – kérlelt, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá – A szüleid ide küldtek, ahogy őt is. – bökött az ujjával a velem nagyjából egykorú srácra, aki a kezét nyújtotta felém.

– Heló, Alex vagyok. – egy ideig meredtem a kezére, majd felkaptam a csomagom, és elindultam a nő után.

– Bella. – vetettem neki oda a nevem. Mivel annyira nincsen nyomorék feje, szóba is állhatok vele. Különben is, rajta kívül csak parasztok vannak itt.

A nő egy… barlangnak tűnő valami előtt állt meg, s mikor odaértem, betessékelt. Sem egy konnektor, egy asztal, vagy ablak, ágynak is pár leterített pléd szolgált egy dombon… Most őszintén. Ez mi a jó édes. drága, tetves franc?

– Maga most viccel velem, igaz? – néztem rá, ő pedig szigorúan tekintett vissza rám, és a fejével a barlang fele intett, jelezve, hogy jobban tenném, ha bemennék, így kénytelen voltam becipelni a csomagjaimat. Mikor kiléptem a szobának nevezett lyukból, a nő a kezeimbe nyomott két vödröt.

– Most etesd meg az állatokat. – felvontam a szemöldökömet, és hitetlenkedve meredtem rá. Tényleg komolyan gondolta!? – Most azonnal, eredj, különben nem kapsz vacsorát! – erre még inkább kikerekedtek a szemeim.

A drága szüleim csak várják meg, míg hazaérek… Pontosan annyira lesz pokollá az a ház számukra, mint ez a hely az én számomra…

U.I.: Ezt anno egy versenyre írtam. A kérdésem annyi lenne, hogy érdekelné-e a nagyérdeműt a folytatás. 🙂