Anyám arcát láttam. Láttam, ahogy fölém hajol majd megpuszil utoljára.
A városon akkor lassan 20 éve, mutáns horda ütött rajta. Anyám egy utazóra bízta életem.

Természetellenes rántást éreztem. Mi rángat, mikor anyámmal lehetek?
Felriadtam.

Rájöttem, hogy csak álmodtam és a rántás a busz döccenő megállása volt.
Alkonyodott. Brian hajolt fölém.
– Mi ért álltunk meg? – kérdeztem kábán.
– Nézd meg magad, öcsém.

Ahogy hasra fordultam majd kinéztem a busz tető pereme fölött, jócska 40-50 fős zombi hordát láttam. Négykézláb mozogtak halkan kerregve és fogaikat kattogtatva. Volt köztük 4-5 PreHibrid, ezeknek valami ocsmány mutáció vagy sugárzás miatt a gerincük megnyúlt, a farukon kitört a bőrük alól és skorpiófarokként visszahajlott.
A végén lévő pengét a kovácsok nagyon szerették, mert az acélt így úgy vágta, mint a húst: gyorsan és könnyedén. Csak hát nehéz volt hozzájutni.

A busztető szellőzője halkan kinyílt és egy kócos fej bújt ki rajta.
– Nem hajtok be közéjük. Ezek szétszednek minket percek alatt. A sima zombók még hagyján, de a pengefarkúak komoly veszélyt jelentenek. – Szólt a férfi, tippem szerint a sofőr.
– A jó büdös francba. Pedig már csak 20 kilcsi a város. – morogta Öreg Hajós.
– Fater, hátha jönnek még erre mások is. Átverekedjük magunkat.
– Nem, fiam. Ha ezek észrevesznek, akkor nekünk annyi.
Megköszörültem a torkom.
– Elnézést, hogy bele avatkozok, de a PreHibrideket kiiktatva a többi már csak gusztus dolga lenne. Gázolva, lőve vagy felvágva, ez csak rajtunk múlik.
– És mégis, hogy gondoltad a dolgot, Sakál? – nézett rám Hajós.
– Öt Pengefarkú van. Ha összehangoltan küldük őket fejbe, akkor máris meg van oldva.
– De mi csak négyen vagyunk, Öcsém! – morrant Brian miközben a puskáját tárazta.
– Ejnye, rólam mindenki megfeledkezett?
Odakaptuk a fejünket a szellőzőnyíláshoz, amin át épp Jenny mászott fel a tetőre.
Ahogy felért, maga után rántott egy piciny mesterlövész puskát és egy hosszú csomagot.
– Szóval, vagyunk öten… ? morogtam, elmélázva a bőrnadrágba csomagolt női fenék látványán.
– És ki mondta, hogy ez a bula tud lőni? Fegyvert már minden jöttment tud szerezni.
Jenny hirtelen odahajolt Brian borostás arcához, egész közel, mintha meg akarná csókolni.
– Bizony édes. Neked is pont ezért lehet puskád.
Ifjabb Fordan felröhögött és az apja is elvigyorodott, míg Brian feje tűzvörösre nyúlt.
– Hát Brian, ezt rendesen bekaptad, öreg. – vigyorogtam rá.
– Elég a flörtölésből – morrant fel az Öreg. – Mindenki válasszon egy Pengefarkút magának. Lassan lemegy a nap és szart se fogunk látni.
Azzal odahajolt a szellőzőnyíláshoz és leszólt.
– Jensen, tolass hátrébb vagy 40 métert. Kilőjük a Pengéket. Aztán csak simán hajts át a csődületen.
– De?
– Semmi de, Jensen, csak simán bízz bennem. Nem mindennapi csapat fekszik feletted, szóval ne parázz.

A motor halkan felbrummogott, majd megindultunk hátra. A kerekek alatt hangosan recsegett a kavicsos út.
Sorban feküdtünk egymás mellett puskáinkat babrálva. A bal oldalamon fekvő Jenny csípőjével meglökött és rám vigyorgott. Megugrott a vérnyomásom. Ám ahogy elfordult, zöld szemeiben megint ott volt az eszelős fény.

Becéloztuk a Pengefarkúakat, majd Öreg hajós elkezdett visszaszámolni.
– Három.. Kettő.. Egy.. Tűz!
Az öt mordály egyszerre dördült el. Vasmarok hatalmasat rúgott a vállamba, de már megszoktam. A PreHibridek koponyái dinnyeként durrantak szét. Agy- és vérpermet takarta be a madárseregként felriadó zombik tömegét.
– TOLJAD NEKIK JENSEN! ? kiabálta le a nyíláson Smith. Ám ekkor Jenny felugrott mellőlem, a puskát ledobva elő rántotta a hosszú csomag tartalmát.

Vékony bőrrúd szerűségek puffantak mellettem és Jenny már le is ugrott a busztetőről.

A lemenő nap fényében pengék villantak. A nehezen induló busz mellet elrohanva a lány a tömegbe vetette magát. A két szamurájkard pengéje csillogó ívet húzott, ahogy a lány párducügyességgel kaszabolni kezdett a zombik között.

Jensen nem adott full gázt, a busz lassan indult, mi pedig lövésre készen, tátott szájjal bámultuk a mészárszéket, amit Jenny rendezett.
Ahogy közelebb értünk, leraktam Vasmarkot és előkaptam a két stukkert. Brian egy m4-est szorított a vállához. Öreg Hajós és a fia egyaránt Kalasnyikovokkal lőtték a rothadó bandát.

Jó öt perc alatt ledaráltuk az összest, a busz lassan Jenny mellé ért, aki vértől és enyhébb undorító nedvektől csöpögő kardokkal állt, halk, dorombolásszerű hangot hallatva.
Öreg Hajós leszólt neki.
– Hé Jenny!
Amaz összerezzent és felnézett, tekintete kicsit üres volt.
– Felszállok a buszra.. adjátok le a cuccomat, kérlek. ? mondta majd a kinyíló ajtón fellépett a lépcsőkön. Smith bedobta a szellőzőnyíláson át a kardhüvelyeket és a puskát.

Brian meg én összenéztünk.
– Ez meg mi az istennyila volt? – szólalt meg halkan Brian.
– Nem tudom, de szerintem többet ne nagyon szólj be neki. ? morogtam vissza.

Közben Öreg Hajós, mintha misem történt volna, elpakolta fegyverét.
Smith hozzánk hasonlóan döbbenten meredt maga elé de nem szólt semmit.
A busz felgyorsult, hajamat felborzolta a menetszél. Gondolataim azon a valamin jártak, ami előjött a lányból az imént. A kerekek alól maradványok ropogása hallatszott.

Jó fél óra csend után Smith megszólalt.
– Nézzétek!
Alattunk, a völgyben egy hatalmas táborváros fényei tűntek fel.
– Ahha, Új-Bromkin! A Purgálás kiinduló tábora! ? mondta harsányan Öreg Hajós.
A busz tovább robogott velünk, immár a látható cél felé.

(lehet , hogy lesz folytatás…/LEHET/)