A Hegedűs

Elvégre a város egyik legeldugottabb bárjában sosem volt akkora bevétel, hogy átalakíthassák a helyet, a törzsvendégek pedig már hozzászoktak az állandósult fejfájáshoz.

A csapos a barna bükkfából készült pult mögött elmosott egy poharat, majd letette a lyukacsos fémlapra, a benne maradó néhány csepp víz szinte azonnal lepergett az oldaláról.
Az a kevés fény ami eddig volt, kialudt, a terem elcsendesedett, habár nem lehettek többen benne tíz, tizenöt főnél.
Reflektorszerű lámpák világították meg az apró, fekete színpadot, ami inkább egy széles lépcsőre emlékeztetett.

Fekete lakkcipő érintette a színpadot, felfelé követte egy hosszú, alján felhajtott fekete szövetnadrág, majd egy zakó, ugyanebben a színben, alatta egy patyolat tiszta fehér inggel, és egy csokornyakkendővel.
Ápolt arc, enyhe borosta, és hosszas, a fül aljáig érő barna, enyhén göndör haj tarkította az öltönybe burkolódzó fejét. Az előadását már izgatottan várták, hát még a végét, hogy ihassanak rá még egyet.

Mr. M. Mindenki csak így ismerte, egy betű, senki nem tudta mit takarhat, valószínűleg egy keresztnevet, talán Mihály, vagy valami érdekesebb? Talán Mónika? Egy női név egy férfin, lehet ezért nem híreszteli. Mindez természetesen csak
az előadó fejében forgott le, félt tőle hogy talán ezt gondolhatja a közönsége. Majd a hirtelen felismerés: Kit érdekel. Elővette igényes és feltehetőleg drága tokjából hangszerét, a kedvenc hegedűjét, vállához szorította, majd jobb kezében a vonóval halkan tett egy húzást és egy vonást.

A hang tökéletes és tiszta volt. Mehet a műsor, gondolta. Csendes játékát egyre hangosodó és végig hibátlan hangok követték. De ez nem volt fontos számára. Ami számított az sosem a pénz, vagy bármi Földi érték volt, hanem az érzés, és a gondolat miközben játszott.
Egyik kedvenc számával kezdett, ahogy mindig, a játéka már berögződés szerűen ment, oda sem figyelt rá, csak élvezte hogy csinálhatja.

Gondolatai cikáztak, elméjét elborította a depresszió, szemét egy könnycsepp készült elhagyni, de mégsem tette. Képek jelentek meg lelki szemei előtt: A füves, patakos pusztából óriási kőkastélyok, roppant csarnokok és tornyok, no meg gigászi fák emelkedtek, és alkottak egy új, eddig ismeretlen és feltérképezetlen birodalmat.
Véget ért az első szám, a közönség egyként tapsolt, Mr. M-et azonban nem érdekelte. Szinte szünet nélkül elkezdte a második számot, hallgatóit ez megbotránkoztatta, de fél perc után már el is felejtették, élvezték inkább a műsort.

A Hegedűs elméjében megváltoztak a képek, a kastélyokat hatalmas zászlóaljak és termetes seregek hagyták el, egymás felé haladva, messziről látva őket egy széles bolynak tűntek, mint a hangyák menetelés közben.
Amikor két sereg elérte egymást, kürtszó jelezte hogy harc alakul, a katonák egymásnak rontottak, pallosokkal, lándzsákkal és íjakkal felszerelkezve irtották egymást, a győztes jutalma pedig az volt, hogy tovább mehetett a többi győztes sereggel megütközni.

A legvégén egyetlen sereg maradt, egy utolsó légió, szakadt zászlóval, megtépett páncélban menetelve tovább a gigászi fához, amelyet egy kristályvizű tó övezett.
A második szám ekkor ért véget, már csak három volt hátra, a tapsvihar közepette Mr. M. letette a hangszerszámát, és kiment a mosdóba. Ott letörölt egy könnycseppet arcáról, kezet mosott, a tükörben saját arcát látta, egy arcot amelyen a valóság szomorú leírhatatlansága látszódott. Megtörölte kezét és visszatért a pódiumra.

A harmadik szám elkezdődött. Nem váratlanul mint az előző, és sokkal lassabb tempóban, egy lassú, és kellemes szám, amely a közepénél átváltott hirtelen és erős hangokba. Mr. M. fejében eközben egy lassan menetelő haderő haladt haldoklásába, majd kezdte meg haláltusáját a hatalmas kétfejű vivernnel. Sárkányszerű felépítését, zöld hasát és két óriás szárnyát mintha csak egy meséből szalasztották volna.

Az utolsó légió hosszas csatát vívott e teremtménnyel, az emberek egyesével hullottak kínnal és szenvedéssel teli végükbe, a vivern pedig elvesztette mindkét fejét az utolsó emberek által, akik kardot ragadva, vérző sebeikkel nem törődve rohantak neki, hangos kiáltások kíséretében. Túlélő nem maradt, a Hegedűs pedig letette szerszámát. Elszakadt az egyik húr, elnézést nem kért érte, gyorsan kicserélte, ezalatt a szomjasabbak kérhettek még egy kört. A felajzott hegedűt, akár egy nyílpuskát a közönségre fogta, majd hirtelen gyors ütembe kezdett.

Az előző képek, mint az üveg, ha földre esik, tört apró szilánkokra, és jelent meg mögötte egy nő képe. Egy nőé, kinek gyermeke sosem láthatja apját, mert halálát lelte egy értelmetlen háborúban, és egy mítosz felszámolásában.
A nő szegény volt, hatéves korában szolgálósorba adta fiát egy hajóra, a gyermek pedig világot láthatott. Évek alatt felnőtt, vágyai azonban nem voltak, nem értette az életet, nem volt ki megtanítsa neki. Tette amit mondtak, csinálta amit kértek tőle, csak egy átlagos szolgája volt a társadalmuknak, és a hajókapitánynak.

A szám véget ért, a hegedűs pedig révbe. Utolsó számát egy mély sóhaj előzte meg, majd elkezdődött ismét a hangjáték.
A gyermek, ki felnőtt elhagyta a hajót, a hatalmasok egy újabb játszmájába hívták, hogy szolgáljon mint katona. Hosszas kiképzést követően íjászt faragtak belőle, bőrpáncél és nyílpuska, semmi mást nem kapott. A gyermeki elme azonban nem szívleli a vérontást, az ismert történeteiben pedig nem is kedvelte meg a háborúkat.

Szökését üldözés követte, majd visszarángatták és elverték. Tizenhat ostorcsapást kapott, egyet minden eddigi életévéért. Kezébe erőltették a nyílpuskát, ráhúzták a vértjét, és kardot fogtak nyakához, döntenie kellett, ezúttal elfogadja-e, mások döntését a sajátja helyett.
A gyermek eldobta a nyílpuskát, a kaszárnya faláról pedig leakasztotta azt, amit nemesnek tartott, és eljátszott hegedűjén egy dalt, egy gyönyörű dalt, majd nyakát a hozzátartott kard pengéjén megmetszette.
Az utolsó szám véget ért, a közönség könnyek közepette vastapssal búcsúztatta Mr. M-et, aki bármiféle köszönés nélkül, hangszerét felkapva sietve távozott. Az ajtón kilépve levette csokornyakkendőjét, és megvakarta nyakán a hosszú, vágásnyom alakú sebet.