Matthew J. Kirby regénye most ezt az űrt igyekezett kitölteni azzal, hogy egy olyan sztorit kapunk benne, amely bár sok-sok kikacsintást tesz a korábbi videojátékokra, de 99 százalékban egy teljesen friss élményt ad nekünk, ami pozitívum, hiszen a fiatal amerikai író így kötetlenül dolgozhatott, azonban én negatívumot is érzek benne, lévén olyan dolgok kerülhettek be a műbe, ami személy szerint nagyon irritált. Éppen emiatt vegyesek az érzéseim a Last Descendants – A New York-i felkelés kapcsán, amelyet ennek ellenére is nagyon könnyen meg tudtam kedvelni, hiszen rajongóként rengeteg adalékot tett hozzá a franchise ismeretéhez.

A regény egy fiatal fiúról, Owenről szól – legalábbis az első fejezetek, aztán a sztoriba egy halom másik fontos szereplő is érkezik -, akinek az élete teljesen megváltozik, amikor szeretett édesapja egy bankrablás miatt börtönbe kerül, majd ott rejtélyes módon meghal. Ő az egyetlen azonban a világon, sőt még a saját családjában is, aki képtelen elhinni, hogy édesapja ilyen szörnyű bűncselekményt követett el, így kapva-kap az alkalmon, amikor egy különc informatikus, bizonyos Monroe felajánlja neki a lehetőséget, hogy egy speciális szerkezet, avagy az Animus által felkutathatja az igazságot, és tisztázhatja édesapja nevét.

Az Animus ugyanis arra képes, hogy feltárja az emberek által hordozott DNS-ekben tárolt emlékeket, azonban amint Owen először befekszik a gépbe, rádöbben arra, hogy édesapjánál sokkal jelentősebb tetteket végrehajtó ősei is éltek. Csakhamar fény derül az Orgyilkos Testvériség és a Templomos Rend évszázadok óta tartó csatározására, és arra is, de mint kiderült: Monroe nem csak jó szándékából ajánlotta fel hősünknek az Animus adta lehetőségeket. Az informatikus ugyanis arra kéri a fiút – és még néhány másik iskolás gyermeket -, hogy szerezzenek meg egy értékes ereklyét, mielőtt valamelyik ősi rivális megkaparintja és rossz kezekbe kerülne.

Monroe így egy páratlanul összetett szimulációt indít, amivel egyszerre több embert is visszajuttat gondolati síkon a múltba, mégpedig az 1863-as New York-i felkelés idejébe, ahol Owen és a többi gyermek elképesztő dolgokra bukkannak, sőt mi több, csakhamar rádöbbennek arra is, hogy amit tesznek és megtapasztalnak, az bizony a jelenre is nagyon komoly hatást gyakorolhat majd. Maga a sztori tehát kellemesen összetettnek indul, sok-sok karakter és szál bukkan fel benne, amit talán még a Trónok harca is megirigyelhetne, csak míg George R.R. Martin képes bánni ezekkel a szálakkal, és páratlanul jó a karakterábrázolásban, addig Matthew J. Kirby ezen a téren bizony kudarcot vall.

Nagyjából a felénél ugyanis a könyv egy akkora káoszba torkollik, hogy az több helyen kellemetlennek tekinthető, így pláne, ha nem egyhuzamban verekedjük át magunkat a fejezeteken – hanem például egy-két napos kihagyással -, akkor sokszor azt sem tudjuk majd, hogy hol vagyunk, kikről beszélünk, egyáltalán azok mit is csinálunk éppen. Az író ugyanis nem hallott még a karakterfejlődésről, azok kidolgozásáról, egyszóval azon a néhány mondaton túl, amíg bemutatja nekünk őket, egyikükről sem hallunk semmit sem, így esélyünk sincs megismerni vagy megszeretni bármelyiküket. Sőt, nagyjából szintén a könyv felénél az addigi két főszereplő is elveszik szem elől, így teljes káoszba fullad a sztori, ami a végére bár összeáll egy kerek egésszé, valódi végkifejlete azonban nincs, hiszen azt a folytatástól várhatjuk.

Ami számomra nagyon sokszor meghiúsította a könyv élvezetét, az leginkább az volt, hogy kvázi gyermekek a főszereplők, de az író erről nagyon-nagyon sokszor megfeledkezik, és felnőtt gondolatokkal ruházza fel őket. Példának okáért, amikor Owen elkezd a rasszizmusról értekezni, az kis túlzással hiteltelen és olyan felesleges kikacsintás – a történelmi oldalon már nyilván nem, ott lényeges volt kiemelni -, ami egyfajta bizonyítványt akar kiállítani a mű kapcsán, hogy „jaj nem, mi nem is, mi politikailag korrektek vagyunk”. Ezt elég lett volna eltérő rasszok alkalmazásával is érzékeltetni, nem kellene már-már South Park-os jelleggel – „A drog az rossz, értem?” – a szánkba rágni. Az erotikus gondolatokról és pillanatokról, vagy az erőszak és a halál ábrázolásáról már nem is beszélve, hiszen egy gyermek nem úgy éli meg ezeket a dolgokat, ahogyan a könyvben annak teret adtak.

Habár ezek jelentős negatívumok, A New York-i Felkelés mégis egy ajánlott olvasnivaló lett, hiszen egy egészen új oldalát ismerhetjük meg vele az Assassin’s Creed univerzumnak. Tény, hogy ezzel a kis mellékszállal a fiatalabb korosztályt akarták megcélozni, ellenben a felnőtt rajongóknak is érdemes lecsapniuk rá, lévén olyan alapossággal ismerhetjük meg belőle az Animus működését, a gépben átélhető élmények és átalakulások sajátosságait, ahogyan azt korábban egyetlen játék, sőt a film sem tudta átadni. Ha megrögzötten rajongsz az Assassin’s Creed világáért, érdemes tenned vele egy próbát, habár talán szerencsésebb, ha megvárod a többi rész megjelenését, mert a sztori vélhetően úgy alkot majd egy nagy, és ami még fontosabb: érthető egészet.