Adott egy elektromos áramtól függő faj (ezek lennénk mi, gyarló emberek), akiktől ha megvonják a mobilt, a tévét, a mikrohullámú sütőt, akkor azonnal visszafejlődik a pár millió évvel ezelőtt képviselt barbár szintre. Egy meg nem nevezett idegen létforma (aminek jeles képviselője egy űrhajó – ennyit is látunk összesen belőlük) kiüti az áramot az egész Földön.

A tinik nem tudnak többé szmájlikat küldözgetni törióra alatt és mivel az autók sem működnek, a szexszel végződő álromantikus kocsikázások korának is vége. A fiatalok mobil nélkül maradnak, az öregek tévé nélkül, nekünk geekeknek meg nincs Netflix. Kész káosz. Erre jön a második csapás, amikor kiöntenek a folyók, elmosva a betondzsungelek egy részét, majd a kegyelemdöfést a madárinfluenza felturbózott változata adja meg népünknek. Ez eddig egyébként elég jól hangzik, bár a legfinomabban fogalmazva is bárgyú, de legalább látványos lehet. De ez nem ilyen egyszerű!

Az első négy hullám, ami igazán érdekes lett volna és valódi sci-fi értékkel bír, nagyjából két percben van lerendezve, így a lényeget egy huszárvágással el is intézi a film. Így a „Sötétség”, amikor megszűnik az áram, ezáltal káoszt teremtve, a „Rombolás”, amiben hatalmas szökőárak teszik a tengerparti településeket élhetetlenné, valamint a „Járvány”, ami gyakorlatilag egy erős madárinfluenza néhány vizuális effekttel van jelen a sztoriban. A negyedik hullám, az „Invázió” konkrétan meg sem jelenik a történetben, ebből gyakorlatilag még egy képkockát sem látunk.

Innentől pedig elkezdődik a filmtörténelem egyik legvontatottabb, legunalmasabb, legklisésebb, legkiszámíthatóbb romantikus trágyája amit valaha is vászonra vittek, a rendező és a színészek is tökéletesen kimaxolják a gagyi fogalmát. Az első századmásodperctől a kínszenvedéssel eltöltött utolsó pillanatig, amikor végre felbukkan a stáblista, minden jelenet, minden emberi kapcsolat, minden fordulatnak előkészített esemény kiszámítható.
A nulla értékkel bíró történet végig kliséktől hemzseg, egyetlen saját gondolat sincs benne, minden egyes szituáció valami másból köszön vissza, a néző folyton azt érzi, hogy ezt a helyszínt, beállítást, helyzetet már látta valahol, nem is egyszer hanem nagyon sokszor. A lehangoló operatőri munka erre még rádob egy lapáttal, a beállítások egytől-egyig unalomig ismert, ma már a ZS kategóriában sem megtűrt beállításokból állnak, ráadásul még azok is rosszul vannak fényképezve. Mintha egy rajongói fan movie-t látnánk. De ott legalább értjük miért ilyen.

Az egyébként némi megbékéléssel akár érdekesnek is felfogható sztori egyáltalán nincs kifejtve, egyetlen idegent lényt sem látunk, mindössze annyit tudunk meg róla hogy leginkább valami parazita lény, ami elfér az emberi arc mögött a koponyában. Hogy ezek hogyan építettek űrhajókat, drónokat, az rejtély, mint ahogy az is, hogy miért van szükségük a bolygónkra. Egyrészt egyetlen hajóval jöttek, nincsenek hát sokan, másrészt lazán elhéderelnének egy kisebb erdőben, sőt még a Népliget is elég lenne nekik.

Nem véletlenül nem tértem ki részletesen a szereplőgárdára, mert teljesen felesleges, nulla jellemábrázolással felvértezett faarcú fiúk és lányok össznépi banzájáról van szó, a színészi játék nagyjából értékelhetetlen. Mindenki egyetlen mimikát vesz fel (elég csak megnézni a mellékelt jelenetfotókat), és mintha pillanatragasztóval lenne megfogva az a fej, abból a kifejezésből nem is mozdul többé. Idegen űrhajó az égen? Fapofa. Szex (na nem olyan, csak utalás)? Fapofa. Tűzharc? Fapofa. Rájövünk arra amire a néző már a film első másodperceiben? Fapofa.
A főszereplő Cassie (Chloe Grace Moretz) fájdalmasan bamba, az egyik pasija Evan Walker (Alex Roe) szemei annyira csillognak, hogy másra nem tudok gondolni, mint hogy minden egyes forgatási jelenet előtt jointra gyújtott. Kettőre. A hősöket játszó gyerekeknek egytől egyig kőkemény becenevei vannak, amiket inkább megmosolyog az ember, mint hogy azonosulni tudna bármelyikkel. Ilyen például (figyelj nagyon durva lista következik!): Zombi (Nick Robinson, a főszereplő másik pasija), Csibe, Tökmag, Dumbo, a Tank vagy éppen a körlet legkeményebb csaja Adu, aki az egyetlen szereplő, akinek invázió ide, invázió oda, mindig ki van festve a szeme, mert az kell.

Mellesleg a csaj megfenyegeti az összes tizenkét éves gyereket, hogy aki a seggét meri nézni azt nagyon elveri, aki pedig hozzáér, az halálnak halálával fog meglakolni. A mostani filmekben felbukkanó durvaarc csajok listáját bővíti ő is a bamba Cassie mellett, amiről az embernek mindjárt az jut az eszébe hogy ha ezek ilyen überkemények, akkor miért nem láttunk még egyet sem például betonozni, vagy a kőfejtőben csapkodni a falat? Olyan marha nagy egyenlőség van, ne csak lövöldözzenek, az nem nagy tétel.

Az ötödik hullám vállalhatatlanul pocsék film, amiben még a máshonnan lopott jelenetek utánzása is csapnivaló és szánalmas. Egyetlen pozitív momentum sem bukkan fel vele kapcsolatban, amit meg lehetne említeni, talán csak az, hogy egyszer vége van és az maga a mennyország. Persze tudom, lesznek akiknek tetszik, hiszen a fiatal lányok odalesznek például a csillagszemű juhászért benne, aki egyszer a felsőtestét is megmutatja, ráadásul (OMG!!!) vizesen!
J Blakeson rendezőtől azonnal meg kéne vonni a lehetőséget hogy még egyszer színészeket dirigálhasson, az eddigi pályafutása után fel sem tűnne senkinek hogy valaha ez az ember belepiszkított a filmvilágba. Bár a mozi alapjául szolgáló könyvet férfi írta, a forgatókönyvet az a Susannah Grant bűnözte ki magából, aki mindeddig nőknek és gyerekeknek szóló művekhez firkált hasonlóan színvonaltalan giccsparádékat, ezzel meg is adva a kegyelemdöfést az egyébként a trilógia első epizódjaként nyomtatásban megjelent Az ötödik hullám Best Seller történetének.

Bizony, jól olvastad, ebből a fércműből még legalább két epizód érkezik, a Végtelen tenger és a mérhetetlenül fantáziadús Visszavágunk alcímmel elkészült könyvek bizonyosan megkapják mozgóképes verzióikat is.

Ha valakire haragszol, vagy nem szeretnél vele többé beszélni, vegyél neki rá egy ajándékjegyet, a végtelenséig tartó utálat garantált!