A részenként más és más rendezővel dolgozó szériát az ötvenhárom évesen is a rettenthetetlen akcióhős szerepében tündöklő Tom Cruise neve fémjelzi. Kétségtelen, hogy a még mindig elismerésre méltó fizikummal bíró sztár képviseli a legnagyobb marketingértéket az M:I-filmek számára – jelen esetben a felszálló repülőre kapaszkodó sztár unos-untalan reklámozott látványa volt a fő nézőcsalogató, mely nyilvánvalóan elérte célját.

Mindazonáltal a célközönség felől nem lehet sok kétségünk, hiszen e filmek lényege mindig is a lélegzetelállító szituációkból való kikeveredés és a hajmeresztő akciózás volt – mindez persze változatos, látványosabbnál látványosabb helyszíneken -, amiben természetesen a Titkos nemzet sem szűkölködik.

Az IMF-et (Impossible Mission Force), mely már az előző részben is a létezés határán táncolt, a CIA-vezér Alan Hunley (Alec Baldwin) kezdeményezésére feloszlatják, az eljárás ellen kitartóan tiltakozó, ám meggyőző érvek híján lévő William Brandt ügynök (Jeremy Renner) akarata ellenére. Ugyanakkor a Szindikátus nevezetű titkos szervezet körmönfont módon kitervelt és végrehajtott terrortámadások révén új világrendet igyekszik kialakítani, aminek csupán a szökevénnyé vált Ethan Hunt (Cruise) szabhat gátat, aki mindvégig ott lohol a szervezet ördögi feje, Solomon Lane (Sean Harris) nyomában.
Ethant természetesen nem hagyják cserben régi bajtársai: Brandt és a kütyüfelelős Benji Dunn (Simon Pegg) a CIA gyanakvó direktorának orra előtt mindent megtesznek, hogy segítsenek neki szembeszállni a fenyegetéssel. Azonban váratlanul feltűnik a színen a gyönyörű és veszélyes Ilsa Faust (Rebecca Ferguson), aki bár közvetlen kapcsolatot jelenthet az Ethan által mindhiába hajszolt Lane-hez, szándékai és módszerei homályosak és kiszámíthatatlanok maradnak az akciócsoport számára.

A kialakuló halálos sakkjátszmában, melyben a CIA és az angol MI6 is érintett, az M:I magára maradt kis csapata csakis saját leleményességére számíthat a helyzet gyors megoldásában, amíg még nem késő.
A szériára jellemző pörgős akción és a különleges helyszíneken kívül tehát magára az – immár hivatalosan és a gyakorlatban sem teljesen létező – akciócsoportra, illetve annak egyes tagjaira is komoly hangsúly helyeződik, mindenkin nagy a nyomás, jóformán senki sem bízhat senkiben.

A feszültséget ily módon sikerül végig fenntartani, melyben központi szerepet tölt be a Paula Patton helyett a belevaló ügynöknő bőrébe bújó Rebecca Ferguson, aki viszont nem csupán „eszköz”, hanem önálló, a szinte tévedhetetlen Ethan számára rejtélyt és kihívást jelentő karakter.
A főellenség Solomon Lane látszólag úgyszintén mindig hősünk előtt jár egy lépéssel, és már a puszta tekintete kellőképp hátborzongató, még ha ezen kívül nem is csinál túl sokat a filmben. A keményfiúk által képviselt arctalan fenyegetés helyett inkább a durvábbnál durvább és lehetetlenebbnél lehetetlenebb szituációkban tapasztalt veszély jelenti a valódi izgalmat, melyet a repülőgépes jelenet mellett látványos autós és motoros üldözések, magaslati és víz alatti akciók és kézitusák prezentálnak számunkra.

Természetesen a modern technika vívmányaival kiválóan bánó, a terepen viszont még mindig nem jeleskedő Benji esetlensége és beszólásai újfent gondoskodnak a hangulat oldásáról, de viszontláthatjuk a korai részekből ismerős Luther Stickell-t (Ving Rhames) is, a nosztalgiafaktort erősítendő.
A kémtörténetektől távolról sem idegen Alec Baldwin feltűnése tovább növeli a szereplőgárda ázsióját, vagyis a színészfelhozatalra nem igazán lehet panaszunk. Amint azt tőle már megszokhattuk, Tom Cruise megint száz százalékig odatette magát, még a legrázósabb jeleneteket is kaszkadőr nélkül forgatta.

Apró zavaró tényező, hogy Cruise magyar hangját ezúttal nem a balesetet szenvedett Rékasi Károly, hanem a helyette beugró Széles Tamás szolgáltatja. Bár Rékasi karakteres tónusa után először kissé fura, hogy Ethan Hunt Ben Affleck és a Hangya hangján szólal meg, azért nem olyan vészes a változás, egy idő után ezt is meg lehet szokni.
Alkotóelemeiben tehát minden adott egy kellőképp élvezetes M:I mozihoz, az egyetlen kérdőjel csupán, hogy Christopher McQuarrie-nak és alkotógárdájának vajon sikerült-e megtalálni a megfelelő egyensúlyt az akció, a bonyodalom és a humor között. A válasz alapvetően igen, és az is elmondható, hogy nincsenek hosszú üresjáratok a filmben, a megszokott sablonokat pedig sikerült néhány újítással ellensúlyozni – többek közt az immár ikonikusnak számító M:I küldetésközlő jelenet is kapott egy csavart, csak hogy ne legyen olyan unalmas és kiszámítható.
Az akciójeleneteken olykor érezni, hogy eléggé öncélúak, az időbeni vagy a cselekmény tekintetében való koherencia sántít vagy hézagos, de persze mindannyian tudjuk, hogy itt nem ez a lényeg.

Az ilyen, a látványra és az adrenalinlöketre kiélezett akciómozikat valóban nem érdemes túlságosan éles szemmel nézni, és hát valljuk be, a szintén sokak által kedvelt James Bond-történetekhez képest egyáltalán nem mozog alacsonyabb szinten a realizmus, a franchise legújabb, a kor elvárásaihoz igazodni igyekvő inkarnációit is beleértve.
A kilencvenes években az M:I játékfilmes szériájának első része lényegében megteremtette a modern akció-kémfilm műfaját, az aktuális epizód pedig biztos lábbal lépdel tovább a megkezdett ösvényen. Ha nem is eget rengető, a világot vagy a filmipart megváltó produkció, a Titkos nemzet egy kellemesen szórakoztató nyári blockbuster, melyben aligha fog csalódni, aki az eddigi részeket kedvelte.

A további folytatások tekintetében mindössze egy jogos kérdés fogalmazódhat meg bennünk: hová lehet még fokozni a hajmeresztő akciót és a hihetetlen meneküléseket, illetve meddig lehet még emelni a már amúgy is rendre a plafont súroló tétet?