A hazai könyvkiadásban egyre szebb sikereket elérő Fumax pedig most gondoskodott arról, hogy egy újabb történet erejéig ismét visszatérhessünk az Assassin’s Creed-sorozat által egy kicsit kibővített francia forradalom korába, méghozzá az Assassin’s Creed: Egység című regénnyel, ami Oliver Bowden legújabb munkájaként újfent sikeresen levett minket a lábunkról. Miután a szerző az első néhány könyv után – amelyek lényegében csak az adott játékok sztoriját mesélték el újra – egyre gyakrabban és egyre merészebben eresztette szabadon fantáziáját a legutóbbi regényekben, ezért őszintén vártam már, hogy megismerhessem a francia események mellékszálát is.

Noha a könyvet a hazai sajtóban is több helyen úgy említették, mint egy olyan regényt, amiből újra megismerhetjük az Assassin’s Creed: Unity történetét, ezt érdemes azonnal elfelejtenünk, mert szerencsére téves információ. Az Egység ugyanis nem Arno Dorian – amúgy szerintem kissé esetlen – kalandjait meséli el, hanem annál egy sokkal érdekesebb, ámde kapcsolódó sztorit, aminek a főszereplője nem más, mint Élise de la Serre, a formás kis vörös teremtés, akinek naplóbejegyzése által egészen 1778-ig utazhatunk vissza az időben, hogy megismerhessük a lány gyermekkorát, valamint életének megpróbáltatásait.

Hangsúlyozandó, hogy a könyv bár önmagában is egy nagyon kerek egész, mondhatni érthető olvasmány lett, makulátlan élvezetéhez azért természetesen elengedhetetlen, hogy legalább szegről-végről ismerjük a játékot, hiszen számtalan olyan utalás van benne, illetve olyan esemény, amelyeket az alkotásban testközelből élhettünk át Arno oldalán. Apropó Arno is megjelenik a könyvben, az ő naplójából is találunk részleteket, sőt mi több, ahogy haladunk a végkifejlet irányába, úgy válik egyre fontosabbá a sztoriban.

Megfogadtam, hogy nem fogom különösebben spoilerezni a történetet, de annyit azért előzetesen mindenkinek elárulhatok az Assassin’s Creed: Egység kapcsán, hogy Oliver Bowden talán első olyan könyve lett, ami konkrétan az elejétől a végéig valóban letehetetlenre sikerült. Bár korábbi munkái is nagyszerűek voltak, itt folyamatosan történik valami, rengeteg olyan váratlan esemény és fordulat kerül elő benne, amelyeknek köszönhetően csak kapkodjuk majd a fejünket az oldalak között. Hihetetlen például, ahogyan a szerző képes volt felvezetni Arno és Élise kapcsolatának kialakulását, ahogyan a folyamatosan visszatérő morális kérdéseket előtérbe helyezi, vagy ahogyan körülír olyan eseményeket, amelyek a játékban, esetleg a valóságban, a francia forradalom idején történtek meg. Ez az a varázs, ami szerintem kicsit kiveszett már a videojátékokból, itt azonban most ismét megtalálható, és talán ennek is köszönhető, hogy szó szerint faltam minden egyes oldalt és bejegyzést, üvölthetett az asszony, bömbölhetett a gyerek, én inkább ott maradtam Élise oldalán az újabb izgalmas kalandok miatt.
Csak saját önmegtartóztatásom érdekében, de újra leírom, hogy nem akarom felfedni a cselekmény fontosabb részleteit, de két dolgot még ki kell emelnem ezzel kapcsolatban! Az egyik ilyen az 1788 tavaszán történt eseményekkel kapcsolatosak – már a könyv szerint értve persze -, amikor Élise váratlanul London felé veszi az irányt. Ez esetünkben azért fontos, mert az idén érkező Assassin’s Creed-játék ugyebár arrafelé játszódik majd – talán ezt is felvezette ezzel Bowden -, másrészt viszont én itt dobtam el először az államat a szerző zsenialitásától. A történetbe ugyanis csatlakozik egy olyan sztoriszál, ami egyrészt meghatározza az egész cselekményt a fináléig, másrészt pedig az előző könyvben (Fekete lobogó) megismert néhány esemény jelentőségét most bontakoztatja ki igazán az író, tehát érdemes annak ismeretében nekilátni az Egység olvasásának, noha természetesen az érthetőség szempontjából ez nem alapfeltétel, inkább csak az élmény miatt fontos.

Az Assassin’s Creed: Egység ezen felül először ad nekünk átfogóbb betekintést az Orgyilkosok után a Templomosok rendjének életébe és viszontagságaiba is. A másik frakció szigorú szabályaiba és hátterébe ugyanis már Altair története beavatott minket, és bár a harmadik játék óta egyre többször kacérkodtak a fejlesztők a másik oldal bemutatásával is, én több kérdésemre mégis csak ebből a műből kaptam meg a választ, ami úgy gondolom, hogy hatalmas pozitívumnak tekinthető annak ellenére is, hogy az Egység véleményem szerint már nem az a tipikus Assassin’s Creed-regény. Hogy mit értek ez alatt? Leginkább azt, hogy itt egy valódi szépirodalmi értékekkel ellátott műről beszélünk, aminek olvasása során nem az jár a fejünkben, hogy ez a leírás olyan, mint egy küldetés forgatókönyve, sokkal inkább az, hogy egy csodálatos kaland részesei vagyunk, aminek minden pillanatát maximálisan élvezzük.

Összességében az Assassin’s Creed: Egység történetére talán a kiszámíthatatlan jelzőt használnám, hiszen Élise de la Serre kirobbanó természete, makacssága és céltudatossága olyan eszméletlen fordulatokkal gazdagítja a könyvet, ami sajnálatos módon nagyon hiányzik a videojátékokból. Éppen ezért úgy vélem, hogy ez a könyv egy kiváló kiegészítője és tökéletes megtámogatása az Assassin’s Creed: Unity kissé hadilábon álló cselekményének, az én szememben legalábbis sokkal szerethetőbbé vált általa a megjelenéskor eléggé semleges érzelmeket kiváltó videojáték is.

Hogy kinek ajánlanám a könyvet? Ez egy nehéz kérdés, de összességében először is azoknak, akik imádták Oliver Bowden korábbi munkáit, hiszen a szerző alighanem megalkotta pályafutásának eddigi legjobb irományát, ami az első pillanatoktól az utolsókig egy roppant élvezetes történet lett. Ezen felül érdemes elolvasniuk azoknak is, akik a Unity-ben megkedvelték Élise karakterét, hiszen ebből a könyvből szó szerint mindent megtudhatunk róla, kalandos életéről, dilemmáiról és a többi sajátosságáról. Továbbá bátran merem ajánlani az Egységet azoknak is, akik bár nem játékosok, de szeretnének egy folyamatosan zajló cselekménnyel ellátott történelmi kalandot olvasni a francia forradalom korából.

Végezetül néhány szót szólnék még a magyar kiadásról is, amivel a Fumax hozta a tőle elvárt minőséget, mind a külalak, mind a tartalom, illetve a fordítás minőségét tekintve. Az érthetőség és a gördülékenység tekintetében ugyanis nagyon fontos volt a megfelelő fordítói munka, amivel lényegesen befogadhatóbbá és szerethetőbbé is vált a végeredmény. Én minden percét imádtam, és csak remélni tudom, hogy az író a jövőben is képes lesz megtartani ezt az elragadó stílust, illetve színvonalat!