World of Goo

Az utóbbi időszakban egyre elterjedtebbé váltak az úgynevezett casual gamek, azaz alkalmi játékok. Nem szükséges hozzájuk semmilyen háttérismeret, semmilyen extra tudás, az ember csak leül eléjük játszani, és kipiheni a fáradalmait. Jelen tesztünk tárgya, a World of Goo is ezen kategóriába esik, azzal a különbséggel, hogy ha fáradt az egyén, akkor nem ajánlatos leülnie elé. Már csak az egészséges haj érdekében sem.

A ragacsok békében éltek saját kis világukban, mígnem egyszer csak felébredve ezeréves hibernációjukból úgy gondolták, itt az ideje világot látni... kezdhetnénk így a mesénket. A World of Goo - Ragacsvilág -, egy névtelen birodalomban játszódik, egy különös helyen amely...ről többet nem is tudunk. Egyszerűen csak azt, hogy van. Minthogy lakói is vannak, apró molekulák, melyeknek rengeteg alfaja népesíti be a kerek bolygó. A ragacsok egyébként nagyon ízletesek, ipari célokra is kitűnően felhasználhatóak és a szépségipar is alapanyagként tekint rájuk. De mégis mi a mi feladatunk? Mit kell a ragacsok irányítójaként tennünk? Nem, ezúttal nem a világot fogjuk megváltani, sőt, még csak nem is a kiválasztottnak kell segíteni, vagy éppen a legjobbnak lenni a legtöbb futamon. Feladatunk ennél sokkal... másabb. Átjutni a pálya túloldalán lévő csőbe.


A képlet ugyanaz, mint a cikk elején említett Bridge Builder esetében. Minden pálya elején rendelkezésükre áll X darabszámú ragacs, amelyeket egymásba kapcsolva kell eljuttatni az adott szint egy bizonyos részén elhelyezkedő csőhöz. Ha elég közel jutunk a porszívószerű szerkezet szívórészéhez, megmaradt Gooink lassan megindulnak a csőhöz, és mi máris teljesítettük feladatunkat - feltéve ha elég molekulát sikerül összegyűjteni. Természetesen a hangsúly a célig vezető úton van. A játékban kitűnően működik a fizika, melyet igen sokszor fogunk emlegetni, de előfordult velem az is, hogy kifejezetten hasznomra vált. A pályákat többféle képen teljesíthetjük, a profi hídépítőket megszégyenítő módon tervezett alkotásoktól kezdve a valóban elmebeteg megoldásokig minden ötlet nyerő - legalábbis ami a játék elejét jelenti. Később ugyanis csak az elmebeteg megoldások lesznek a tuti befutók. Határt egyedül a képzeletünk, na meg a ragacsok száma jelenti.


A játék négy fejezetből épül fel, melyek egy-egy apróbb történetet mesélnek el. Az első részben úgymond "csak" egy dombot kell meghódítanunk, és rájönni, milyen is a világ, ami körülvesz bennünket. A második fejezet a szépségipar kulisszatitkait fedi fel előttünk, ahol ugyanis kiderül, hogy ragacsaink tökéletesen megfelelnek az ilyen irányú felhasználásnak. Ezek után a nehézipar kerül terítékre, ahol elhagyott gyárakban kell működnünk, végül pedig magát az internetet kell uralmunk alá hajtanunk... vagy legalábbis élvezni az általa nyújtott szolgáltatásokat.


Ahogy haladunk előre a játékban, úgy válnak elérhetővé a számunkra a legkülönfélébb molekulafajták. Eleinte csak az általános feketékkel nyomulhatunk, majd megjelennek a zöld ragacsok, amelyek azon kívül, hogy roppant nyúlékonyak és többször felhasználhatóak, de lesznek még itt albínók ( négy ponton rögzíthetőek, de gyengék ), a gyufaszerűek ( képesek közvetíteni a tüzet, de csak két ponton lehet őket egymáshoz kapcsolni), rózsaszínek ( léggömbként funkcionálnak, nagyon meg kell becsüli őket ), de a játék negyedik fejezetében számos digitális hibriddel, egyedi fajtával is találkozhatunk még.

Külön tetszett a játékban a humor jelenléte. Amennyire személytelen volt anno a Bridge Builder, annyira magunknak érezhetjük a Ragacsok világát a folyamatos kommunikáció során - a titokzatos Jelfestő a legkülönfélébb helyen hagyja a tábláit, amelyeken sokszor hasznos, ám roppant röhejes beszólásokat olvashatunk. A negyedik fejezet elején sikerült végképp padlóra küldenie, amikor egy bonyolult(nak tűnő) pályán a segítségét kértem, erre benyögte nekem, hogy ez a pálya bizony tényleg nehéz, majd hogy nyomatékosítsa kijelentését, utánavágott egy bűvös "LOL"-t.

De nem csak a Jelfestő köhintései gondoskodnak a könnyed hangulatról, a hangok is mind kellően betegre sikeredtek. Kedvenc ragacsaink ujjongani, visítozni kezdenek, amint kijelöljük őket, de a játék zenéje is ehhez hasonló lett. Vidám, pörgős, de ami sajnos már nem ilyen fényes érdem, ismétlődő. Attól kezdve, hogy beszabadulunk a főmenübe egészen addig, amíg ki nem lépünk az egész produktumból, csak ugyanazokat a szólamokat nyomja a hangszóró, s hiába pofásak, egy idő után a falra másztam tőlük.


Az alkalmi játékosok rétegét megcélzó alkotások egyik fő ismérve, hogy alacsony gépigénnyel rendelkeznek, így megelégszenek szinte bármilyen futtatóközeggel. Eme megállapítás fényében ki kell, hogy jelentsem, hogy a World of Goo sem fog az "A játék, amiért konfigot újítottam!" címszóval híressé válni. Az egész műremek megelégszik egy alap 1GHz-s processzorral, 512 MB Rammal, 100 MB szabad hellyel a winchersterünkön és szinte bármilyen videókártyával. Igaz, ilyen gépigény mellett ne is várjuk a legújabb effekteket, DirectX 10.1-et meg minden olyan dolgot... ami itt abszolút felesleges. Nemcsak a játék kalibere miatt, hanem mert egyszerűen vannak dolgok, amiket nem csicsázunk szét. Megtehették volna a készítők, hogy valósághű fény-árnyék ábrázolást tesznek bele, hogy a víz száz százalékosan valósághűen ringatózik, mialatt a belezuhant ragacsok próbálnak a felszínen maradni, de ezeknek nem lett volna semmi értelme. A Ragacsvilág pont így szép, pont így bájos, ahogyan azt megalkották.


Az irányítás szintén nem lett túlbonyolítva, egy, ismétlem egy gombot fogunk az egész játék alatt vakargatni, ami nem más, mint rágcsálónk bal füle. Hiába egyszerű azonban, mégsem lett tökéletes a kontrollálás. Az ok egyszerű: ragacsaink állandóan mozognak. Ha megépítjük struktúránk egy újabb részét, a kis golyók azt azonnal birtokukba veszik, s megállás nélkül le-fel járkálnak az egész építményen, tehát nincs nyugalom, és lehetetlen kikapni a tömegből azt az egyfajta ragacsot, amit mi szeretnénk. Mondhatnánk erre, hogy "A türelem tornaterem!", de van amikor egyszerűen nincs időnk keresgélni, válogatni. Ilyen például a szituáció, amikor dől az egész torony, s az egyetlen megoldást az jelentené, ha gyorsan egy zöld ragaccsal három ágon beiktatnák egy rögzítő részt. A torony szépen lassan dől, mi pedig fejvesztve próbáljuk kikapni a sok fekete/albínó/egyéb színű közül azt az egyet amire szükségünk lenne. Mivel 99%-ban ez nem szokott sikerülni, könnyes búcsút vehetünk a mesterművünktől, miközben darabjaira hullik. Szerencsére a játékban vannak úgynevezett időbogarak, amelyekre ha rákattintunk, a legutolsó tettünket semmisnek veszi a játék, egyszóval egy körrel visszább jutunk. Ezen opció beépítése különösen jó ötlet volt, már csak azért is, mert néhány pályán nem voltak jelen a kis rovarok, és kifejezetten hiányoltam őket. Egyszerűen jó érzés tudni, hogy ha a kivitelezést elrontja az ember, van még valami, ami védje a hátát, és nem kell előröl kezdenie az egész pályát.


Klasszikus többszemélyes játék nem kapott helyet a produktumban, a közösségi élet megszállottjainak mindössze be kell érniük egy toronyépítős játékkal. Minden pályán adott darabszámú ragacsot kell begyűjtenünk, ha ezt az irányszámot túlteljesítjük, a többlet egy külön tárolóba kerül. Az így felhalmozott molekulákból van lehetőségünk építeni egy minél magasabb tornyot, amit aztán közzétehetünk a világhálón. Megmondom őszintén, ez számomra nagyon nem volt vonzó ötlet, s ugyan építgettem a magam kis Bábel tornyát, de ez nem motivált arra, hogy újra játsszam a pályákat, hátha több ragacsot sikerül felszabadítanom...

World of Goo. Villámcsapásként érkezett a játék a tudatomba, de meteornyi krátert hagyott benne. Ötletes, könnyed, vicces, egyszóval igazi kikapcsolódás tud nyújtani bárkinek. Ugyan vannak kisebb hibái, mégis ezek olyanok, amelyekért nem tud haragudni az ember, hiszen minden más eleme olyannyira el lett találva, hogy az maga lett a tökély. Nem lepődnék meg, ha sokan a következő Bridge Buildert látnák benne.