Charles Deckard profi tolvaj volt. Minden feladatát hiba nélkül teljesítette, maximálisan megfelelt a várakozásoknak. Ám amikor Ormond LeFey, a milliárdos üzletember felbérelte, még nem tudta, hogy az emberiség legnagyobb katasztrófáját készül a világra zúdítani. Pedig aki Pandóra szelencéjével játszik, annak borsos árat kell érte fizetnie.
Úgy vélem, alig van olyan ember, aki számára ismeretlenül csengene Pandóra szelencéjének fogalma. A történet az istenek ajándékáról, melyet tilos lett volna kinyitni, évezredek óta mítoszként kering a Földön. Tény és való, hogy nem csak a hellén hitvilágban fordul elő a nő, aki kíváncsiságból szabadjára engedi a szenvedést - gondoljunk csak Éva és az alma történetére -, mégis Pandóra, illetve az Ő híres szelencéje az, amit legtöbbször minden baj forrásaként szoktunk emlegetni.
Így történhetett meg, hogy egy kaliforniai illetettségű játékfejlesztő cég, a Spark - Turning Point: Fall of Liberty - elég ötletet látott abban, ha az ókori történetet új köntösbe öltöztesse. A városközpontú államok helyét átvették a modern kori metropoliszok, a betegségeket és bajokat mitológiai lények, Pandóra kíváncsiságát egy mohó ember hatalomvágya, az említett hölgy helyét pedig egy profi tolvaj. Hiába azonban a sok változás, egy valami a régi maradt: a katasztrófa, ami eluralkodott a világon.
A sztori napjaink New Yorkjában kezdődik. Egy milliárdos üzletember, bizonyos LeFey felkéri hősünket - Charles Deckard - egy profihoz méltó munkára, melyet emberünk szó nélkül teljesít is. Bejut a múzeumba és sikeresen kinyitja az ott található, frissen felfedezett műtárgyat, katasztrófát hozva az egész városra. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, kiderül, hogy alkalmazónk nem játszott tiszta lapokkal: célja pont az általunk okozott pusztítás volt, illetve a katasztrófát felhasználva a világuralom. Feladatunk - nem meglepő módon - ennek megakadályozása lesz.
Bár a sztori önmagában első látásra nem tűnik túl ötletesnek - és valljuk be, másodikra sem -, azért számítsunk érdekes momentumokra. A szelence kinyitása utána számtalan mitológiai lény lepte el a földet, melyek furcsamód mind úgy gondolják, az emberekkel játszadozni jó poén. Sok ellenség meg fog fordulni körülöttünk, így üdvözölhetjük majd a narikat, a vérfarkasokat, a tűzszörnyeket, de fogunk találkozni igazi nagyágyúkkal is, mint például a griffek vagy a minotauruszok.
Tetszett nagyon, hogy sok kreatúrának nem elég a szimpla ólompótlás, hanem egyfajta speciális módszert kell alkalmaznunk ellene. A tűzsárkányok például egészen addig jönnek elő a parázsló fészkükből, míg azt el nem árasztjuk vízzel. A vérfarkasokat nem elég csak szimplán agyonlőni, hanem miután a földre kerültek, el kell távolítani a fejüket. Ezt tehetjük fejszével vagy fegyverrel, a választás a miénk, lényeg az, hogy fosszuk meg őket attól a bizonyostól, különben hamar újra talpon lesznek.
Az igazán durva dolog azonban a minotaurusz. Röviden jellemezve: hatalmas, gyors és iszonyatosan erős. Ha hasonlítanom kellene valamihez, akkor leginkább a Left 4 Dead tankjához tudnám. A különbség csupán annyi, hogy míg ott négyen vagyunk ellene, itt egyedül kell legyűrnünk. Bár, higgyetek nekem, sokszor Ő lesz az, aki felülkerekedik a párbajban. A kihívás azonban kell a teljes élvezethez, éppúgy mint a jó játékmenet.
Na ez utóbbi az, ami sajnos kicsit felemásra sikeredett. Alapjáraton nem lenne vele semmi baj, de sajnos beigazolódott a híres mondás, mely szerint sok kicsi sokra megy. Számtalan olyan apró dolog van a játékban, melyek mind a gameplay rovására mennek, és sajnos nem a bugokról beszélek... azok könnyen javíthatóak lennének. Az első dolog, ami a játék elejétől iszonyatosan zavart, a látószög volt. Az ugyanis roppant kicsire sikeredett, hihetetlenül beszűkítve a belátható teret. Persze idővel megszoktam, de akkor is... nagyon nem feküdt még így sem.
A második dolog amin nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, az főhősünk idióta mozgása. Nem tudom, Charles milyen rendellenességgel született, de csak a homlokom ráncoltam, amikor először tapasztaltam az ugrását. Ugyanis az elég felemás lett. Valamilyen furcsa oknál fogva, függőlegesen roppant gyéren tudunk a gravitáció ellenében mozogni - értsd: egy vödörre nem tudunk feljutni a 10cm-es ugrásunkkal -, míg ha előre próbálkozunk, lazán meg van a 6-7 méteres ugrás. És ez nem csak furcsa, de meglehetősen röhejes is, hisz nem egyszer kellett több tíz méteres kerülőket tennem, csak azért, mert nem bírtam átjutni egy 20 centis "barikádon"...
A mérlegre azonban nem csak a negatív oldalra tudunk pakolni. Találhatunk rengeteg olyan elemet, amelyek előtt megemelhetjük a kalapunkat. Ilyen a már említett ellenségek ellen való taktika, vagy a minket körülvevő környezet változatossága. Meg fogunk fordulni New York utcáin, mocskos csatornákban, fényűző katedrálisokban, London nevezetességei közt... egyszóval tényleg változatos helyeken fogjuk megritkítani az ellenségek hadát.
Mivel manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendnek a különleges képességgel megáldott hősöket felvonultató játékok, a Spark úgy gondolta, abból semmi rossz nem sülhet ki, ha Deckardot is felvértezi pár nem e világi tulajdonsággal. A történet szerint, Pandóra szelencéjének kinyitása folyamán főhősünket megfertőzi egy, a bűvös ládából eredő anyag, az Animus. A kezünkön megjelenő különleges jelek eleinte nem bírnak sok jelentőséggel, ám amint felfedezzük valódi erejüket, hasznos segítséggé fognak válni.
Az első és legfontosabb ilyen, az életünk karban tartása. Az utóbbi idők játékaiban elég sok megoldást láthattunk az egészségünkkel kapcsolatban. A kezdetben népszerű gyógycsomagok helyét fokozatosan átvették a regenerálás különböző fajtái. Volt, ahol hősünk minden magyarázat nélkül képes volt végigharcolni egy egész csatát, miközben teste szívta magába a töltényeket (Call of Duty), máshol a sztori szerint volt olyan felszerelésünk, ami képes volt az öngyógyításra (Crysis). A Spark azonban nem akarta ilyen egyszerűen lezavarni a HP kérdését. És itt lép képbe az Animus. Az első pillanatoktól kezdve képesek leszünk gyógyítani magunkat a különleges anyag segítségével. Még szerencse, ugyanis semmilyen más élettöltési lehetőségünk nincs... bevallom, nem is sajnálom, mindig is olcsó módszernek tartottam, hogy átszaladunk egy elsősegély csomagon, és máris jobban vagyunk.
Az életünk karbantartásán kívül az Animus segítségével képesek vagyunk egyfajta energialöketre, mellyel elég sok ellenséget megtántoríthatunk, hacsak néhány pillanatra is. Higgyétek el, egy minotaurusz esetében áldani fogjátok azt a pár másodpercet:D
Az életben azonban mint tudjuk, semmi sincs ingyen, így a különleges képességünk használata is korlátozva van. Animusunkat azonban gyorsan újratölthetjük, méghozzá a kreatúrák testéből.
Két dologról nem esett még szó: a hangok és a grafika. Az előbbit elrendezhetjük egy vállrándítással, lévén semmi különlegeset nem tud felmutatni. A szinkronhangok jól teljesítettek, a zenék és az effektek átlagosak. Semmi extra, se nem túl jó, se nem rossz. Átlagos. A grafika szintén ilyenre sikeredett. Átlagos, helyenként kifejezetten csúnya. Ha egy házi motor pöfögne a játék alatt, nem sajnálnám ennyire, de tudván, hogy a híres Unreal 3-ról van szó... sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, már a textúrák felbontásának, esetleg élességének növelésével is.
És akkor íme az összegzés: adva van egy viszonylag érdekes téma, megfelelő hosszúságú játékidővel és jó pár remek ötlettel. A scriptelést (amikor egy adott esemény menete előre meg van írva) nagyon jól megcsinálták a srácok, máig beleborzongok, amikor megfordulva a katedrálisban felállított ideiglenes hídon szinte lassítva láttam, ahogyan egy griff áttöri az ablakot és felém indul. Nagyon jók lettek az ilyen részek, és rengeteget dobnak a hangulaton.
Másfelől viszont ott van a közepes grafika, az átlagos hangok és rengeteg apró hiba, illetve furcsaság, amik nem engedik kiemelkedni a játékot az átlagos, középszerű masszából. A Spark ismét megpróbált egy érdekes témából játékot csinálni, ezt azonban ezúttal sem sikerült teljes mértékben véghez vinnie. A
Legendary nem lett rossz alkotás, de nem vált azzá, amiről a címe is szólna.