Alone In The Dark

A játék korábbi részeit mind kivétel nélkül ismerem így viszonyítási alapom volt bőven. Bár azt a tényt, hogy egy Alone In The Dark sorozat a jelenben játszódik, a mai napig nem tudom megemészteni, mégis néhány perc játék után meglágyult a szívem. A főszerepben ismételten Edward Carnby kalandjait csodálhatjuk meg, amint kissé kábultan felébred, szenvedve az amnéziától egy általa ismeretlen szobában. Körülötte emberek, akik beszédéből szinte semmit sem értünk, azonban már itt megdöbbentett valami. Mikor nézegettem körbe, az első másodpercek után elkezdett homályosodni a kép. Ekkor jött a játék kegyes súgója, -ami még akkor is ott lábatlankodik, ha teljesen egyértelmű mit kell csinálni- és elárulja, hogy pislogni kellene. Megnyomva a jobboldali joystick-ot mit látnak szemeim? Pislogtunk és újra tiszta a kép. Csodálatos megoldás, meg kell hagyni...

A pislogás funkciója a játék elején elég idegesítően elkísér minket és hamar rájöhetünk, hogy ez az egész azért volt, mert nem éreztük magunkat túlzottan a helyzet magaslatán. Egy kis gyógyító szérum és máris tiszta a kép. Pontosabban az általunk látott kép, ugyanis azt a részét még mindig nem tudjuk a játéknak, hogy kik is vagyunk és mit akarunk. A mászkálások közben egy nagy robbanás szépen tönkre zúzza az épületet így ettől fogva már a tűzzel és az akadályokkal is meg kell küzdenünk. Az első ami szembetűnik, hogy a PS2-es irányítás teljesen rendben van, nekem különösebb problémám nem volt vele.


Két nézet közül válogathatjuk meg az általunk rokonszenvesnek tartottat, létezik ugye a klasszikus hátsó nézetes mód és a nevezhetjük szerintem bátran így, FPS mód. Akárhogy is nézzük, utóbbi nézet sokkal könnyebb irányítással bír, azonban többször is rá vagyunk kényszerítve, hogy az úgynevezett TPS nézetben tevékenykedjünk. Ha megbarátkoztunk az irányítással indulhat tulajdonképpen a móka, összetalálkozunk egy nagyon kedves hölggyel, akit úton-útfélen meg kell mentenünk és mindig úgy hozza a sors, hogy a játék folyamán hozzánk csapódik és ha úgy van még segít is nekünk. Ahogy a történet bontakozik ki előttünk (és maga a gonosz démon is aki felforgatta az egész várost) úgy jövünk rá szépen lassan kik is vagyunk mi valójában.


A néhány perces ugrálás és mászkálás után az égő épületben hamar kiderül, hogy néha nem elég egyértelmű mit is kellene csinálnunk éppen. Ez néha elég idegesítően tud hatni. Még ha teljesen egyértelmű is mit kellene csinálni, valahogyan drága főhősünk nem ért ezzel egyet és inkább leveti magát a mélybe. Ez nem éppen irányításbeli hiányosság, sokkal inkább fejlesztői figyelmetlenség. Azonban nem csak erre derül fény rövid időn belül, hanem arra is, hogy bizony valami történt az emberekkel és érthetetlen módon vérző szájjal és hörögve másznak felénk, hogy nyugodalmasabb helyekre küldjenek minket.

Túlélő horror stílusához hűen nem leszünk ellátva skúlóval így sokszor elég egyéni módját fogjuk választani a harcnak. Vagy felkapunk egy széket vagy éppen egy vasrudat és azzal püföljük szét a hörgő-morgó alkalmatosságokat, de ha nem számítunk sérülésre, akkor öngyújtónkkal párosítva a sebfertőtlenítő alkoholos spray-t is bevethetjük, mint lángszóró. Elég hatásos egyébként, csak két gond van vele. 1. A hatásosság egyenesen arányos a gyors kiürüléssel is. 2. Ha kiürült, akkor párhuzamosan kereshetünk egy új dobozkával, mert ha nem, akkor az egyenlő az elvérzéssel.


Állandóság gyönyörködtet, szoktam mondani volt a nem éppen így hangzó idézetet, ami egyáltalán nem igaz a játékra. Újításokkal rendesen felszerelték a kicsikét, ez akkor is tény, ha sokaknak ez idegesítően hat. A legelső kézen fekvő és felfedezhető újítás az inventory rendszer, mely szerintem egyáltalán nem idegesítő, még akkor sem, ha ezalatt nem áll meg a játék és megtámadhatnak. Istenem, ne a zombi előtt nyissuk szét a kabátunkat, hanem menjünk egy kicsit távolabb. Rá úgysem hat a cukros bácsi effektus. Így kabátunkban kotorászva érhetjük el a használni kívánt tárgyat, bármiről is legyen szó.

Nagy reformerként szintén hamar megdöbbenést csal arcunkra az autókázás. De az igazán vicces az az egészben, hogy nem minket visznek, hanem mi vezetjük az autót. Nos, itt hadd ne mondjak semmit, legyen elég annyi, hogy ezt lehet jobb lett volna kihagyni, mert eléggé lerontja az összképet, főleg, hogy valahogy teljesen vezethetetlen az egész, olyan, mintha egy kartondobozzal csúszkálnánk a betonon.

Azonban itt még nem merül ki az új Alone In The Dark mesedoboza, ugyanis a játékot végigvihetjük akár epizódokra osztva is. A 10-11 epizód mindegyike tartalmaz 4 részt, ezzel kizárva az elakadás veszélyét és azt, hogy ha nagyobb fejtörő van, még véletlenül se kelljen gondolkozni egy percet sem. Így a game elkezdhető akár a legvégén is, ilyenkor mindig jön egy "az előző részek tartalmából" videó és megnézhetjük azt, amit kihagytunk, bár ezek tartalma és megvalósítása is hagy maguk után némi kívánnivalót. Újdonságok közül ezt találom a második legrosszabbnak, hiszen így a játékos szinte szó szerint el van kényeztetve és nincs meg az a régi varázs, hogy ha elakadtunk akkor napokat is agyalhattunk, hogy most mit merre és hogyan tovább.


Eddig összességében elég sok negatív pontot aknáztam ki a játékból, azonban még most is azt mondom, hogy nem lett rossz darab. Hogy kicsit ellensúlyozzam, elsőként a hangulatot hoznám fel pozitív tényezőnek, hiszen jelenkor ide vagy oda, a hangulat akkor is ott van, még ha nem is estem hátra fotelestül az ijedtségtől. A másik nagyon jó pont szerintem a játék zenéje, ami kissé hasonlít a valamikori Xena nevű sorozat zenéjéhez néhol, azonban sokszor csak a hangulat fokozására használt effektes ambient megoldásokat használják. Hibátlan darab a zene tekintetében, bár szerintem túl kevés. A hangok már ennyire nem sikerültek jól. A szinkronhangoktól nem vagyok elragadtatva, a járművek hangjától még jobban nem, a többi az viszonylag rendben van.


Mint a sorozat védjegyévé vált már az idő folyamán, úgy itt is megtalálhatjuk bizony a kis fejtörőket. Ezek nehézsége nem vetekszik egy kalandjátékban megismert feladványokkal, de akadnak jópofák is, például amikor egy kocsit el akarunk kötni és a kábelekkel kell játszanunk ahhoz, hogy beinduljon. De vannak ennél sokkal egyszerűbbek is, mint amikor le kell vágnunk egy biztonsági őr kezét, hogy a kézlenyomat olvasóval bezárt ajtó kinyíljon előttünk. Ez inkább morbidan jópofa, mint nehéz.

Bár PS2-es verzióval nyomultam, a grafika mellett nem mehetünk el szó nélkül. Most maga a kinézet azt mondom egy Playstation szintjéhez mérten teljesen rendben volt, engem sokkal inkább az ábrázolás módja gyönyörködtetett. Napfényt és élénk színeket ne keressünk túlzottan, ugyanis nincsenek természetesen, csak és kizárólag sötétség, abból is sokszor olyan mérték, hogy szó szerint nem látunk semmit. Na azok a részek az abszolút ijesztőek. Így belefutni egy élőhalottba nem volt kellemes élmény...

A teljesen lineáris játékmenet helyszínei azért elég szépen ki lettek dolgozva, unalmas helyszínnel nem igazán találkoztam, de nagyban reménykedem, hogy a következő epizódban azért már előkerül a szabadon bejárható környezet is. Persze nagyobb munka, ellenben, hogy a sorozat újra felemelkedhessen, szerintem szüksége van egy ilyesmi vérfrissítésre.

Összegezve a látottakat azt kell mondjam, hogy ha elérsz a játék végére, te is eltátod a szádat egy picit és azt mondod, ez nem volt rossz. A játéknak megvannak az ordító hiányosságai, azonban igyekszik néha egyensúlyozni kisebb apróságokkal, hogy az összkép egy erős jeles lehessen. Én a mai napig azt mondom, hogy a jelen kor nem áll annyira jól a sorozatnak, de inkább ezzel játszatok, mint megnézzétek Uwe Boll, a játék alapján készített borzalmas filmjét. Nem olyan rossz játék ez gyerekek, adjatok neki egy kis időt és ő is megadja majd magát.