A Voltra, elmondhatom, mindez egyáltalán nem érvényes. Az animációt végző csapat igazán kitett magáért; a szereplők mind kedvelhetőek; a poénok nem feltétlenül záporoznak, de van belőlük bőven, és szépen el vannak osztva a másfél órás játékidő alatt; a forgatókönyv eredeti, szívmelengető, de nem megy át csöpögősbe; a zene pedig vidám, dúdolható, fogós kis dallamokból áll. A filmet Byron Howard és Chris Williams rendezte, ez mindkettejük első nagyjátékfilmes munkája, korábban azonban már olyan pompás mozikon dolgoztak íróként vagy animátorként, mint a Mulan, a Lilo és Stitch, vagy az Eszeveszett birodalom. Ezzel a háttérrel elvárható volt, hogy, ha nem is eget rengetően forradalmit, de legalább valami szórakoztatót dobjanak össze ketten, és így is lett.

A film címszereplője, Volt (aki egyébként az angol keresztségben a Bolt, vagyis Villámcsapás nevet viseli), egy svájci fehér juhászkutya, a nevével fémjelzett tévésorozat szereplője, amelyben egy szuperképességekkel megáldott ebet játszik, aki gazdáját, Penny-t védelmezi az egyfolytában életére törő, valamint édesapját foglyul ejtő gazemberektől. Volt lézersugarakat lövell a szeméből, autókat emel a magasba, és szupererős ugatása van: mindezeket természetesen filmes trükkökkel érik el a szakemberek, a kutyus azonban abban a hitben él, hogy mindez a valóság.
Amire meg is van az oka, hiszen a rendező különleges rejtett kamerás, vágás nélküli forgatásokat eszközöl, csak hogy hiteles legyen Volt alakítása. Mikor egy felvétel végeztével a főhős eb abban a hitben marad, hogy gazdáját elrabolták a gonoszok, a nyomába ered megmenteni. Mit sem sejtve arról, hogy mekkora átverés áldozata, és valójában nem több egy átlagos háziállatnál, Volt merészebbnél merészebb kalandokba keveredik mentőakciója során. Többek között összeismerkedik egy kóbor macskával, Micivel és társul csapódik hozzá legnagyobb rajongója is, mégpedig T-Rex, egy házi hörcsög formájában.

Ahogyan azt már említettem, a Volt rendkívül látványos, szemet gyönyörködtető, egyszerűen jó ránézni minden képkockájára. Hálaistennek a készítők nem törekedtek mindent elsöprő realizmusra, a figurák a kellő mértékben valóságszerűek, és a kellő mértékben rajzfilmszerűek egyaránt. Persze maga a történet a valóságtól messzire elrugaszkodik, de a film sikeresen eléri, hogy bő öt perc alatt magába szippantson, úgyhogy az elkövetkező időben egyszer sem jut eszünkbe kételkedni valamiben is. A cselekmény alig-alig áll le, és akciójelenetekben is bővelkedik, amellett, hogy a gyerekek és a felnőttek is megkapják a maguk poénjait, így senki sem marad boldogtalan. Bár biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan az apróságoknak szóló részek, amit szüleik is értékelni fognak, és fordítva. A Volt garantáltan nem az a film, amire a gyereke elráncigálja az embert, majd kénytelen-kelletlen végigüli azt, hanem ugyanúgy élvezni fogja az idősebb korosztály is, ahogyan az eggyel-kettővel fiatalabb generáció.

Vagyis Disney-éknél még mindig tudják mitől döglik a légy: a Volt egy mozgalmas hullámvasútút, az a fajta animációs film, amely ismeri határait, és tisztában van a saját maga által felállított szabályokkal. Nem lépi át azokat a bizonyos határokat, mégsem tudunk rajta unatkozni felnőttként sem. Sokban köszönhető ez a szereplőknek hangjukat kölcsönző színészeknek is: az eredeti változatban többek között John Travolta, Miley Cyrus (az énekes/színész Billy Ray Cyrus csemetéje), James Lipton, Malcolm McDowell és Mark Walton mutatnak parádés teljesítményt. De a Disney neve garancia a minőségre, ezt már mindenki tudhatja, ezért a magyar szinkronhangok sem fognak csalódást okozni, megígérhetem. Ha már a dolgok auditív részénél tartunk, érdemes a filmzenét is méltatni röviden: John Powell remek kis aláfestő muzsikát írt a legtöbbször mozgalmas, pár alkalommal pedig inkább az érzelmekre apelláló jelenetekhez, amit még kiegészít két dal is, egy Travolta és Cyrus, és egy Jenny Lewis előadásában.

A Volt legnagyobb erőssége mellesleg nem is a főszereplő kutya, hanem a remek karakterekből álló mellékszereplő-csapat. Mici ideális kalandtársa Voltnak, száraz, szarkasztikus humorával remekül kiegészíti őt, míg T-Rex szájából csak úgy repkednek az egysorosok, minden szava aranyat ér.
Aztán ott vannak még az egyéb állatszereplők (köztük a galambok, akik egy az egyben az Animánia című rajzfilmsorozat szárnyasaira emlékeztettek engem ? vajon plagizálás vagy véletlen?), illetve emberek is, akik legalább olyan őrültek, vagy legalábbis őrülten viccesek, mint négylábú kedvenceik. Penny ügynöke például minden egyes feltűnésekor parádés, elsőrangú animáció és szinkronhang párosul a figurában.

Remélhetőleg a Volttal egy új korszak nyílt a Walt Disney által készített számítógépes animációs filmek történetében. Ha ugyanis ezen a vonalon haladnak tovább, és hasonló minőségű, vagy akár még jobb filmekkel rukkolnak elő, akkor lassan a Pixarral is felvehetik a versenyt (természetesen a "verseny" nem a legjobb szóhasználat ez esetben, mivel a bevétel így is-úgyis a Disney-hez folyik be), az pedig nagy szó, hiszen jelenleg náluk nincs jobb a színen. A titok nyitja véleményem szerint nem is az animáció minőségében, milyenségében rejlik, hanem az érdekes, humoros, családbarát forgatókönyvben, ami nem erőlködik frissnek, újszerűnek hatni, inkább visszafelé tekint, és tradicionálisabban közelíti meg a sztorit – megspékelve egy csipetnyi aktualitással, fiatalossággal. A legutóbbi hasonlóan felépített animációs film, amire emlékezni tudok, a Lilo és Stitch volt, ami viszont, számomra érthetetlen okból, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a mozipénztáraknál.
A Volt való igaz, nem váltja meg a világot, nem tud igazán újat sem mutatni, és nagyon nagy valószínűséggel nem fog Oscar-díjat sem nyerni, de azt maximálisan eléri, amit kitűzött céljául. Vagyis szórakoztat, de még hogy! Jó volt látni egy olyan animációs filmet, ami végre icipicit megkavarja a műfaj állóvizét, mert manapság a Shrekek, Madagaszkárok és Jégkorszakok huszonvalahányadik újabb epizódjai között nehéz értékelhetőt találni. A Voltra a família bármelyik tagját el lehet vinni – apa, anya, nagyszülők, gyerekek, unokák – és senki nem fogja hiábavalónak találni azt a másfél órát, sőt, valószínűleg önfeledten fog mindenki mulatni. Én szerintem megyek is, és beülök még egyszer erre a filmre!