Vasember 3. filmkritika

A Vasember 2. része ebből a szempontból némi csalódást okozott: bár a látványos technikai kütyük, a pörgős akciók és a jellegzetes fanyar humor még mindig hozta az elvárt szintet, a történet és a karakterábrázolás nem kevés kívánnivalót hagyott maga után, és a folytatás szinte semmi újat sem tett hozzá az eredeti produkcióhoz. S hiába az egocentrikus zseni, Tony Stark (Robert Downey Jr.) küzdelme az ütős ellenséggel és az életét fenyegető, hősünket (félig-meddig) a páncélba kényszerítő sérüléssel, a meglehetősen steril narráció nem igazán volt képes érzelmileg is bevonni a nézőket. A 3. epizódban azonban Tony gépesített alteregójának, vagyis a Vasembernek olyan ellenféllel kell szembenéznie, aki a magánélete lerombolását tűzte ki céljául, s ezalatt a munkatársából élete párjává előlépett Pepper Potts-ot (Gwyneth Paltrow) is meg kell óvnia, miáltal személyesebbé válik a történet és a „démonokkal” való küzdelem.

Merthogy amint a maga Tony Stark részéről hallható narrációban elhangzik, miszerint mindenki önnön kreálja saját démonait, a film központi témája éppen az azokkal való konfrontáció. Külső fenyegetés formájában ezt természetesen az új antagonista színre lépése testesíti meg – a Ben Kingsley által megszemélyesített Mandarinnal az alkotók Vasember legnagyobb ősellenségét hozták be a szériába. A karakter – aki az eredeti tervek alapján már az első filmben szerepelt volna, az alkotók azonban túlságosan soknak tartották egyetlen epizódba sűríteni a címszereplő eredettörténetét és legnagyobb ellenségével való harcát – az első és második részben látott Ten Rings nemzetközi terrorszervezet vezetője. Az amerikai politikával szembelyehezkedő, nyíltan hatalomra törekvő, ám titokzatos és rejtőzködő Mandarin legfőbb fegyvere a megfélemlítés, vagyis a terroristák tipikus eszközeivel – robbantásokkal, kivégzésekkel és nyilvános videoüzenetekkel – igyekszik elérni célját, és személyes kihívásként értékeli Tony médiában közölt fenyegetését.

Másrészről hősünknek saját belső démonaival is meg kell küzdenie, a gyengeségeit korábban mindenáron leplezni igyekvő Vasember ugyanis nem tud napirendre térni a Bosszúállókbeli halálközeli élménye felett: kétségei támadnak önmagát, illetve szerepét illetően, pánikrohamok törnek rá, most azonban csak saját magára számíthat. Cimborája és kipróbált harcostársa, a Stark Industries-t korábban a hadsereggel, illetve az USA kormányával összekötő James Rhodes ezredes (Don Cheadle) immár a saját útját járja, miután az elnök a Vashazafi, a nemzet megmentőjének büszke címével, ám egyben felelősségteljes terhével ruházza fel, miközben Amerika Kapitánynak a neve még csak fel sem merül. Mint ahogy a S.H.I.E.L.D-től vagy a Bosszúállok csapatából másé sem, vagyis ezúttal egyikük sem siet Tony segítségére, amikor szembe kell néznie a Dr. Maya Hansen (Rebecca Hall) ötletének és munkájának köszönhetően az emberi test és elme erejének és funkcionalitásának radikális feljavításában korszakalkotó, ám veszélyes eredményeket elért Aldrich Killian-nel (Guy Pearce).
A kripliből ambiciózus tudóssá és üzletemberré lett Killian számára a Vasember csupán egy legyőzendő akadály, tizenhárom esztendővel korábbi találkozásuk azonban erős bosszúvágyat ébresztett benne Tony iránt, aki akkor nemcsak hogy ügyet sem vetett az ajánlatára, még bolondot is csinált belőle. El kell ismerni, a negatív szerepekbe egyre inkább beskatulyázódó Guy Pearce most is nagyon karizmatikus antagonistaként – annak ellenére, hogy figurája nem éppen nagyívű jellemfejlődésen megy keresztül a történetben. Ben Kingsley-vel azonban, kinek alakítása kellemes meglepetés az utóbbi időkben tőle látott, sablon gonosztevők után, bár némileg szokatlan párost alkotnak, mondhatni frappánsan kiegészítik egymást a történetben. A Killian és a Mandarin által képviselt fenyegetést pedig jónéhány, rendkívüli képességgel rendelkező csatlósuk teszi kézzelfoghatóvá, akik egyáltalán nem félnek szembenézni a Vasemberrel, akinek ez alkalommal nehezebb dolga akad ellenségeivel, mint korábban bármikor. A páncél új prototípusával küszködő Tony-nak ráadásul Peppert is meg kell védenie, akivel bensőséges, de inkább amolyan „se veled, se nélküled” jellegű kapcsolatuk ellenére továbbra is megállás nélkül marják egymást.

Gwyneth Paltrow és Robert Downey Jr. párosa e filmben valóban a középpontba kerül, s mindketten a legjobb formájukat hozzák a szerepükben. Miközben a gyengédségre és odafigyelésre vágyó, ezzel párhuzamosan párját féltő Pepper továbbra is folyamatosan küzd Tony technológia- és megalomániája ellen, a férfi minden igyekezete ellenére még mindig a kütyüi és Vasember páncélja mögé rejtőzik, minek köszönhetően nem egyszer újfent „komikus drámázás” közepette osztják egymást. (Az már csak hab lehetett volna a tortán, ha a Mayával való szerelmi háromszög lehetősége kiaknázásra kerül, Rebecca Hall szerepe azonban meglehetősen csekély és kibontatlan marad.) Ugyanakkor a technikával és önmagával egyaránt küszködő főhős esendősége új színt visz a történetbe, miáltal a Vasember 3. valóban a címszereplő karakterének sajátosságaira és ellentmondásaira összpontosító jellemrajzként funkcionál. Az alkotók nagyszerűen ráéreztek, hogy ezúttal nincs szükség a többi Marvel szuperhős, a Fekete Özvegy vagy netán Nick Fury bevonására, és inkább magára a Vasemberre koncentráltak, miközben a Bosszúállókban látott eseményekre csupán néhány, a sztorit előmozdító visszautalás történik.
Mindezért elsősorban a Durr, durr és csókot is rendező, azonban inkább forgatókönyveiről ismert (pl. Az utolsó cserkész, Halálos fegyver filmek) Shane Blacket illeti dícséret, aki Jon Favreau helyett vette át a stafétabotot, de jelentős részben a sztoriért is ő a felelős. Egy alapvetően fantasy-képregény adaptációjáról lévén szó a cselekmény természetesen most sem vetekedhet egy realista drámáéval, noha az írók mindent elkövettek, hogy érzelmileg bevonják a közönséget – a sok lelkizés és macsó romantika mellett például még a mindig nyerő gyerekszereplő bevetésétől sem riadtak vissza. S bár a műfajtól valóban nemigen várhatunk első osztályú narrációt vagy hibátlan dramaturgiát, a forgatókönyvben szép számmal akadnak egyéb olcsó húzások, illetve különböző hiányosságok és következetlenségek. Az egyik ilyen tipikus momentum, amikor a levegőben való szabadesés közben a kompjúter egyszer benyögi, hogy 3000 méter magasan járnak, majd csupán kb. két másodperc múlva már 2000 métert mond, az emberek pedig még ezután is vagy fél percig zuhannak lefelé, míg egyes jelenetek túlságosan is korábbi klasszikusok, úgymint a Terminátor híres pillanatait juttatják eszünkbe.

A hasonlóan kétes értékű megoldások és a történet butaságai mellett viszont továbbra is a franchise erőssége szarkasztikus humora, és a személyes hangvételű történet ellenére a kellő lazaság úgyszintén megmaradt – szerencsénkre. Ráadásként akad jónéhány kisebb csavar és fordulat – például a kavarás a Vasember-páncélokkal több meglepetést is tartogat -, és Tony Stark új fejlesztései sem igen maradnak üdvözöletlenül a rajongók részéről. Ami pedig a látványt illeti, az ezúttal is egészen kiválóra sikeredett – Stark malibui villájának pusztulása és az akciódús végjáték különösen odavág. A vizuális effektusok szebbek, jobbak és nagyobbak, mint valaha, ami nem is túl meglepő annak tudatában, hogy olyan, az élvonalat jelentő műhelyekben készültek, mint a Digital Domain vagy a Weta Digital, akik kiválóan helyettesítették az első két részen dolgozó ILM-et. A 3D-s megjelenítés ellenben utólagos konverzió eredménye, vagyis a produkció eredetileg a hagyományos módon készült – a hatás ennek megfelelően nem is lett igazán kimagasló. Vagyis a 3D ez esetben önmagában nem sokat ér, a nagyobb képfelületet garantáló IMAX vetítéssel karöltve azonban valóban az akciójelenetek kellős közepében érezhetjük magunkat, tehát a film megtekintése ebben a kombinációban nyújtja a legnagyobb élményt.
A Vasember 3, ha nem is egészen éri el az első rész színvonalát, a másodikét magabiztosan felülmúlja, miközben a jól ismert hangulatot és a fergeteges akciókat még tovább fokozza. A film minden olyan néző számára kellemes szórakozást nyújthat, aki kedveli a szuperhős-történeteket és a látványos blockbustereket, ugyanakkor kétségtelen, hogy legjobban az erősebbik nem fiatalabb tagjai fogják a legtöbbre értékelni – hiszen ki ne akarna közülük hasonlóan észbontó kütyükkel játszani? Ennek és a stílusos, „könnyedén komor” ábrázolásmódnak köszönhetően a Vasember-széria még mindig az egyik legjobb képregényadaptáció, amit Hollywoodban vászonra álmodtak, és ezzel még koránt sincs vége a történetnek. Várjuk tehát a folytatást, s ha az nem is feltétlenül a Vasember 4. lesz, a Bosszúállók második felvonására bizton számíthatunk.