Mindezek ellenére azt nehéz lenne elvitatni a filmtől, hogy ne kezdene be hihetetlenül erősen, azért pedig, hogy képtelen végig fenntartani ugyanazt a szintet, amit az első felvonásban nyújt, sokkal inkább az indokolatlanul hosszúra vett játékidő, semmint a humor minősége okolható. A film története Boston külvárosában veszi kezdetét, 1985 karácsonyának előestéjén. A kellemesen megnyugtató, meleg hangulatot árasztó narráció alapján az első pillanatokban azt is hihetnénk, hogy egy varázslatos, nosztalgiával teli mesét fogunk látni, míg hirtelen a narrátor rá nem mutat a New England-i, pubertás előtt álló, középosztálybeli fehér amerikai fiúk egyik kedvenc ünnepi időtöltésére (ami a helyi zsidó fiúk megverése). Ennek az idilli kis közösségnek egyik lakója a hét éves John Bennett is (akit felnőttként Mark Wahlberg játszik), aki viszont nincs túlzottan ünnepi hangulatban.

A kortársai által kiközösített, barátok nélküli srác egy csapásra beleszeret kedvenc karácsonyi ajándékába, ami nem más, mint egy nagy, kitömött játékmackó. Ezen a végzetes estén John, mit sem sejtve tette következményeiről, azt kívánja, hogy a játék keljen életre. Mivel tudva lévő, hogy a világon nincs erősebb egy fiatal fiú kívánságánál (kivéve egy Apache harci helikoptert, legalábbis a film logikája szerint), főhősünk másnap arra ébred, hogy életében először van igazi barátja, méghozzá egy élő, lélegző plüssállat formájában. A sztori központi része 27 évvel később játszódik, amikor újra találkozunk Johnnal és Teddel (akinek az eredeti angol verzióban Seth MacFarlane kölcsönzi hangját), akiket életre szóló barátságuknak köszönhetően ennyi idő elteltével is valódi, őszinte testvéri kötelék köt össze. Tedről azonban nem árt tudni, hogy korántsem az a megszokott, ölelnivaló, aranyos kis plüssmackó. Úgy káromkodik, mint egy kocsis, füvezik, akár csak egy Judd Apatow vagy Kevin Smith film karaktere, és annyira piszkos fantáziával bír, amennyire csak az egy két lábon járó, beszélő, és anatómiailag hiányos játékfigura részéről lehetséges.
Azon kívül, hogy ahol csak jár, feltűnést kelt, bajba keveredik, és a szája sem áll be soha, Ted jelentős akadályozó tényező John már négy éve tartó kapcsolatában Lorival (Mila Kunis). A lány éveken át tűrni tudta Ted jelenlétét, szokatlan, szinte elviselhetetlen jellemét, és folytonosan problémákat okozó húzásait, ám végül megunja a dolgot, és óriási választás elé állítja John-t: vagy ráveszi a plüssmackót arra, hogy elköltözzön tőlük, vagy ő hagyja ott a férfit, véglegesen. Az első 30-45 percben ugyan a komédia forrása valamelyest a már említett eredeti premissza, vagyis egy piáló, cigiző és káromkodó kitömött állat őrült koncepciója, nagyobbrészt mégis MacFarlane sajátságos, és meglepően nagy közkedveltségnek örvendő stílusa az, ami inkább előtérbe kerül.
Az olyan polgárpukkasztó, abszurd, és popkulturális utalásoktól roskadozó animációs TV sorozatok, mint a Family Guy, Amerikai fater és a Cleveland Show szülőatyjaként ismert Seth MacFarlane a Teddel először tesz látogatást az élőszereplős komédia világába, és örömmel konstatálhatjuk, hogy nyers, nyomdafestéket nem tűrő humora pompásan megállja a helyét ebben a közegben is – különösen az amerikai, egy híján a legmagasabb, R korhatár besorolás keretein belül. A Ted-ben finomkodásnak, kényszerű öncenzúrának nyomát se találni, ami elismerésre méltó, és az, hogy a címszereplő éppenséggel egy élő gyerekjáték, csak még pikánsabbá teszi az egyébként sem éppen visszafogott történetet. A durvaság vagy szókimondóság tekintetében a Ted közel sem tesz túl az utóbbi évek felnőtt komédiáin (például a Másnaposokon, vagy a Harold és Kumar filmeken), azonban így is bőven eléggé merész, néha akár bizonyos szempontból megbotránkoztató is, egy – első blikkre teljesen ártatlannak látszó – plüssmaciról szóló filmhez képest.

A játékidő meghosszabbítása érdekében MacFarlane beilleszt néhány furcsa, és nagyrészt felesleges mellékszálat (például egyet Lori kéjenc főnökével), illetve kitérőt (mint a Giovanni Ribisi által megformált ijesztő ember-, vagyis inkább medverabló) a cselekménybe, amelyek kisebb-nagyobb löketekben viszik előre a narratívát. A MacFarlane nevével fémjelzett alkotásokra jellemző, a 80-as évekhez fűződő nosztalgia áthatja a filmet: az utalások közt kiemelt helyet kap az 1980-as Flash Gordon című kultikus sci-fi. A klasszikus előtti tisztelgés egészen odáig megy, hogy a film sztárja, a most 58 éves Sam Jones is feltűnik a színen, ráadásul kosztümben, Flash Gordonnak öltözve. Norah Jones, Tom Skerritt és Ryan Reynolds ugyancsak megjelennek cameók formájában, míg a narrációt eredetileg maga Pickard kapitány, más szóval Patrick Stewart végzi – ő mellesleg gyakori vendége a Family Guy-nak, sőt fontos mellékszereplője az Amerikai fater történetének, nem idegen hát tőle MacFarlane egyéni látásmódja. Mark Wahlberg és Mila Kunis mindössze másod-, illetőleg harmadhegedűs szerepét töltik be Ted mellett, aki egyébként olyan csodálatosan renderelt, hogy az ember könnyen megfeledkezik a film nézése közben arról, hogy egy motion capture és számítógépes effektusok segítségével életre keltett figurát lát.
Sem Wahlberg, sem pedig Kunis nem rendelkezik kifejezetten érdekes személyiséggel vagy emlékezetes karakterívvel. Wahlberg meglepő módon sokkal jobb összhangban van a nagyszájú CGI karakterrel, mint a szerelmét alakító hús-vér lánnyal. Kunis legfőbb feladata annyi, hogy jól nézzen ki (na nem mint ha ezzel gond lenne, főleg mert ez nagyon is jól megy neki, mi (férfitársaim és én) pedig szívesen nézzük őt). A Ted emocionális magja jelentős mértékben a nézők kitömött állatkákkal kapcsolatos, gyerekkorból származó szép emlékeire apellál. Ez az aspektus az, amivel talán majdnem mindannyian, nemtől és kortól függetlenül felnőttként azonosulni tudunk, és ehhez tudjuk kötni saját egykori tapasztalatainkat. Összességében végül sokkal inkább fogunk törődni John és Ted viszonyának alakulásával, mint a John és Lori közti kapcsolat eseményeivel. Természetesen ez azért is van, mert a forgatókönyv érezhetően több hangsúlyt fektet előbbire, na meg nem is gyakran láthatunk olyan filmet, amiben egy középkorú férfi a közel 30 évvel korábban életre kelt gyerekjátékával próbálja rendezni ellentéteit, ellenben a tipikus romantikus vígjátékból évente féltucatnyit kapunk.
Nem túlzás azt mondani, hogy a Ted bizonyos fokig a vígjátékok egyik gyakori betegségében szenved – nem képes a felütés lendületét egy teljes film hosszáig, végig fenntartani. A probléma oka talán éppen MacFarlane televíziós hátterében keresendő, aki eddig csak az alig több mint 20 perces tévés formátumban gondolkozva dolgozott. Akárhogy is van, a Ted apróbb hibái és egyenetlenségei ellenére is kitűnő szórakozást garantál, és abszolút megéri egy mozijegy árát. A korhatár besorolást viszont illik betartani, a kedvesnek tűnő plüssállat ne tévesszen meg senkit, ez bizony nem egy Micimackó.