Ma már csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy éppen melyik bokorból ugrik elő egy újabb animált csapás, leggyakrabban cuki, beszélő állatszereplőkkel. Ezen filmek bizonyos része működik, de nem feltétlenül az éppen létező legjobb animáció felhasználásával készülnek, ez még a jobbik eset; másik részük a forgatókönyv helyett inkább az olcsó, kidolgozatlan infantilis humorra és a gyönyörű, de mégis üres látványelemekre koncentrál; a legtöbb pedig a hányaveti animáció és gyenge történet, illetve jellemtelen karakterek találkozása egyszerre. Természetesen ezzel a hosszú panaszáradattal nem az a célom, hogy kollektíve leírjam valamennyi CGI-rajzfilmet, és örökre elátkozzam mindet, kijelentve, hogy nincs új a nap alatt. A Pixar igenis tartja magát a minőségi filmek gyártásához, hogy mit ne mondjak, a tavalyi WALL-E valósággal lesöpört a lábamról, vagy ott van a Kung Fu Panda, ami ugyan újat nem mutatott, de mégis úgy szórakoztatott, hogy alig tudtam a székemben maradni. A Szörnyek az űrlények ellen pedig sokat ígérő produkciónak mutatkozott, mivel a készítők között olyan nevek szerepelnek, akik korábban a Shreken vagy éppen a Kung Fu Pandán dolgoztak.

Itt az ideje azonban megtanulnunk, hogy ha egy csapatnyi, korábbi sikeres filmekhez kötődő nevet összegyűjtünk, az még egyáltalán nem garancia egy kirobbanóan jó filmhez. A Szörnyek az űrlények ellen annyira nem is egy film, mint inkább egy speciális effektusokba alaposan becsomagolt elcsépelt gagek sorozatából álló összecsapott valami látszatát kelti. Szinte le sem áll az első perctől fogva, a robbanásokkal megpakolt akciójelenetek és humoros szegmensek között alternál: inkább videojáték, mint mozifilm.
Mi sem bizonyítja az igyekezet hiányát jobban, mint a háromdimenziós formátum, amelyben a Szörnyek az űrlények ellen megjelenik. Ez az első számítógépes animációs film, amit egyenesen a sztereoszkópikus 3-D-ben rögzítettek, ahelyett, hogy a kész filmet konvertálták át volna – ez egy nem csekélynyi 15 millió dollárral meg is növelte a költségvetést. Még csak alig indult be ismételten a 3-D-láz, de már most kezd unalmassá válni. Pedig jó sok film fog még idén is ezzel a pofátlan nézőcsalogató trükkel élni. Egyelőre nem volt szerencsém még olyan produkcióhoz, ami igazolni tudta volna a háromdimenziós vetítés létét (majd talán James Cameron év végi Avatarja), véleményem szerint nem más, mint figyelemelvonó, felesleges és idegesítő húzás.

A Szörnyek az űrlények ellen forgatókönyvének megírásához öt ember szükségeltetett, ami számomra teljességgel hihetetlen. A történet annyira vékonyka, hogy egy rágógumi csomagolópapírján is elférne, sehol egy izgalmas fordulat, karakterfejlődésnek még csíráját sem találhatjuk, a dialógusok pedig erőltetettek, nem viccesek. A film főhősnője Susan Murphy, akit éppen az esküvője napján talál el egy meteorit, amitől rejtélyes módon 15 méteresre nő. A hadsereg foglyul ejti Susant, és bedugják egy szigorúan titkos katonai bázisba, ahol a kormány a hozzá hasonló szörnyeket őrzi már évtizedek óta. Itt összeismerkedik Dr. Csótánnyal, az őrült tudóssal, aki csótánnyá változtatta magát; a félig majom, félig hal Hiányzó Láncszemmel; a száz százalékig zselatinból felépülő B.O.B.-bal; és a 100 méteres Rovaroszaurusszal, akinek a neve magáért beszél. Mikor egy földönkívüli robot érkezik a Földre, amely invázióval fenyegeti az emberiséget, végső megoldásként a szörnyeket szabadon engedik, hogy ők mentsék meg a világot a végső pusztulástól.

Biztos vagyok benne, hogy az ötéves csemeték oda lesznek a filmért. A Szörnyek az űrlények ellen egy vidámparki látogatáshoz hasonlítható, ahol percenként van min a gyerekeknek álmélkodni, a szüleik viszont legszívesebben inkább valahol máshol lennének. Ennek a csapatnyi forgatókönyvírónak a tinédzserek számára már vajmi kevés poént sikerült beerőltetniük munkájukba, az idősebbek pedig gyakorlatilag kifelejtődtek a képből. Pedig manapság ez az egyik legfontosabb faktor az ehhez hasonló animációs filmek esetében, hogy az egész család számára, unokától nagyszülőig terjedően, legyen valami érdekes az egyébként nem túl hosszú, 80 percnyi játékidőben. A Szörnyek az űrlények ellen alapötlete egyértelműen az 50-es évekbeli amerikai B-filmektől eredt, amikor óriás szörnyek, marslakók és még ki tudja milyen bizarr lények rémisztgették a mozinézőket. Ebből kiindulva ironikus utalások, kikacsingatások és egyéb humoros megoldások tömkelegét vártam, amelyek megidézik ezeket a bizonyos filmeket, ehelyett mindössze itt-ott elszórva voltak csak ilyenféle próbálkozások, és összességében nagyot kellett csalódnom.

Volt egy időszak, mikor úgy látszott a DreamWorks valóban képes lesz felvenni a versenyt a Pixarral, de ez már rég a múlté. A Pixar, ahogy már említettem, évről évre, filmről filmre feljebb teszi a megugrandó lécet, míg a DreamWorks tisztes iparosmunkát végez, de annál semmi többet. A szörnyek az űrlények ellen külsőségeiben remek, impozáns animációs munka – ugyanakkor a WALL-E már-már fotorealisztikus tökéletessége mellett mégis eltörpül.
Úgy tűnik a háromdimenzió elég erős effektus ahhoz, hogy eladjon egy filmet, és ne kelljen igazán megerőltetni magukat az animátoroknak, illetőleg még csak ne is törekedjenek a tökéletességre. De ha elvesszük a 3-D-t, mi marad? Egy erősen közepes, átlagos családi film, amit a 12 év feletti családtagok valószínűleg nem is igazán fognak élvezni. A DVD megjelenést követően pedig kétlem, hogy otthon túl sokan néznék majd a Szörnyek az űrlények ellent háromdimenzióban.

Bámulatos, mennyivel jobb film lehetett volna ez, ha nincs az a sok elpazarolt, elvesztegetett lehetőség. Már az előzetesek sem voltak észveszejtően humorosak, de azt gondoltam egy ennyire jó koncepciót nem lehet elrontani, elfecsérelni pusztán a 3-D-s látványra. És mégis, Rob Letterman és Conrad Vernon rendező uraknak sikerült. Néhány bugyuta King Kong, Star Trek vagy Harmadik típusú találkozások-utalás még nem tud megmenteni egy filmet, főleg mikor ezek az utalások ennyire céltalanok. Még egy Dr. Strangelove-ból előrángatott háborús szoba is van a Szörnyek az űrlények ellenben, az erőfeszítés azonban itt véget is ért, további Kubrick-utalásnak nyoma sincs. Az egész film olyan, mint egy jó hosszan elmesélt, szépen előkészített, ámde érdemleges csattanó nélküli vicc. Még az egyébként zseniálisan összeválogatott szinkronhangok is kihasználatlanul maradnak, nekem elhihetitek, volt szerencsém az eredeti változathoz – de legalább mi ebből hálaistennek semmit tapasztalunk meg a mozikban.
A Szörnyek az űrlények ellen egy robbanásoktól hangos, háromdimenziós látványorgia, amiért a kölkeid egyszerűen odalesznek. Ennyi. Hiányzik belőle minden, ami a Pixar-filmeket zseniálissá teszik, sőt, még az is, ami a korábbi DreamWorks produkciókat nézhetővé. Pénzügyi szempontokból talán kifizetődő lehet ilyesfajta filmek készítése, de hosszú távon, a filmszerető közönség számára semmiképpen nem lesz az, a Szörnyek az űrlények ellen ugyanis egyáltalán nem emlékezetes, a moziból kijövet már szinte semmi sem marad meg az ember fejében a történetből. Talán annyi, hogy már megint mekkora összeget kidobott csak a 3-D miatt.