Noha többnyire igaz, hogy minden film második része gyengébb az eredetinél, mivel az immár a Disney részeként működő Pixar-tól – tulajdonostól függetlenül – már megszokhattuk a következetesen magas minőséget, általában mind az animáció, mind pedig a történetmesélés terén, ezúttal egy jó folytatásban is joggal reménykedhettünk. Részben ezt meg is kapjuk, ennek ellenére óva intek bárkit attól, hogy a Némó nyomában-hoz hasonló színvonalat várjon a produkciótól.

A Szenilla nyomában lényegében a feledékeny doktorhal eredettörténetét tárja elénk, a kezdetektől fogva a Némó nyomában eseményei után következő konklúzióig. A filmben viszontlátjuk kedvenc bohóchalunkat és apukáját, Pizsit is, de már nem ők, illetve kettejük kapcsolata áll a középpontban, hanem Szenilla családja és otthonkeresése.

Miközben Szenilla régi emlékei fokozatosan visszatérnek, a korábban a Némót kereső Pizsihez hasonlóan ő is nagy utat jár be és számos kalandon megy keresztül a származása, illetve szülei titkához vezető úton. És persze új barátokra is szert tesz, akik segítik merész küldetésében – Sors, a cetcápa és Béni, a beluga támogatása mellett Hank, a nem hétköznapi polip lesz az, aki útikalauzként szolgál hősnőnk számára.
Ahogy azt a Pixar-tól már megszokhattuk, az animáció ezúttal is elsőrangú, a szereplők, illetve a tengeri és a szárazföldi díszletek egyaránt aprólékos részletességgel és gyönyörű színekkel lettek megalkotva. Külön plusz pont jár azért, hogy a filmben a különböző tárgyakon, épületeken szereplő feliratok egy az egyben magyarítva lettek (vagyis nem külön feliratozással, hanem az eredeti, angol szöveget helyettesítve). Maga a szinkron szerencsére újfent kiválóan sikerült, a hazai színészek mondhatni lubickolnak a rájuk bízott állatszerepekben.

A lenyűgöző, néhol majdhogynem fotorealisztikus látvány és az alapvetően bájos, elvétve túlbutított – inkább csak mennyiségileg túlzásba vitt – humor mellett a legnagyobb pozitívum azonban még mindig azon tény, hogy a film tele van szívvel-lélekkel. A történet kissé önismétlő ugyan, de képes elegendő újdonsággal szolgálni ahhoz, hogy szórakoztató legyen. Szenilla feledékenysége csupán minimálisan vált közhelyessé, a karakter azonban képes kellő jellemfejlődést felmutatni a cselekmény során.
Ugyanakkor kritikusi szemmel nem lehet nem észrevenni, hogy a narratíva színvonala valamelyest csökkent, a hangvétel – ha szabad ilyet mondani – gyermetegebb lett az első részhez képest. A hihetetlen fordulatok száma jelentősen megnőtt, ami inkább a kisebb gyerekek (na és persze az örök gyermeklelkű felnőttek) maradéktalan lenyűgözésére alkalmas.

Míg a Némó nyomában, ha kellett, komor és ijesztő is tudott lenni, utódja már egyértelműen csak a „cukiságfaktorra” és a komolytalan gegekre koncentrál. Ennek okán azonban a szinte tökéletes, minden korosztály számára egyformán élvezhető családi filmnek tekinthető első részhez képest a Szenilla nyomában már csak egy szűkebb célcsoport számára ajánlható minden fenntartás nélkül.
Látszik, hogy a második rész elsősorban azért született, mert a Némó nagy sikere után a közönség és a stúdió egyaránt folytatásért kiáltott – elsősorban persze a Disney, ahol még véletlenül sem hagynának ki még egy ilyen ígéretes lehetőséget.

Összességében a megnyerő karakterek és az igényes animáció miatt mindenképp megér egy mozijegyet a Szenilla nyomában, akár csak 2D-ben is. A 3D milyenségéről sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel a sajtóvetítés a hagyományos formátumban zajlott…