A Ready Player One nagyon is aktuális témával, a virtuális valóság térhódításával foglalkozik, ami már jópár évvel ezelőtt sokak figyelmét felkeltette. Ugyanakkor az anyag pusztán a vizuális tartalma miatt is szinte kiáltott a megfilmesítésért – olyannyira, hogy az író már a regény megjelenése előtt eladta annak jogait a Warner Bros. stúdiónak. Minden adott volt tehát egy igazán ütős és látványos mozihoz, és Spielberg újfent nem okozott nekünk csalódást.

2045-ben járunk, amikor a valóság mondhatni jóval nagyobb szívás az OASIS által létrehozott, az interneten keresztül az egész Földgolyót behálózó virtuális világnál. Itt ugyanis minden felhasználó az lehet, aki csak akar, naponta hosszú órákon át gyűjtögetve a pontokat és achievementeket, miközben számtalan virtuális barátot szerezhet.

A szuperhősök polgári alteregójára hajazó nevű, tizennyolc éves Wade Watson (Tye Sherdian) is csak Z-ként vagy Parsifalként ismert avatarjával járja az online világokat, ő azonban eltökélten keres valamit, ami mindent megváltoztathat. Az OASIS elhunyt teremtője és tulajdonosa, James Halliday (Mark Rylance) ugyanis végrendeletében versenyt hirdetett, melynek keretében elrejtett három kulcsot a rendszerben. Aki pedig megtalálja azokat, hihetetlen mértékű vagyont és magának az OASIS-nek a tulajdonjogát is megörökli.

Miközben Wade fáradhatatlanul igyekszik megoldani a rejtélyt, komoly konkurensre talál Art3mis (Olivia Cooke) személyében. S bár egyre inkább úgy tűnik, a fantáziáját beindító lány segítségével sikerülhet elérnie célját, a lényegében világuralomra törő másik vállalatóriás, az IOI (Innovative Online Industries) gátlástalan feje, Nolan Sorrento (Ben Mendelsohn) mindent elkövet azért, hogy megelőzze őket.
Amellett, hogy a virtuális valóság fontos és aktuális téma napjainkban, a Ready Player One egyfajta kitekintést nyújt a jövőbe. A szegényes konténerlakásokból álló telepeken, a túlnépesedés miatt zsúfoltságban élő, ugyanakkor a tucatkellékké vált VR szemüvegek és interfészek segítségével az OASIS-be menekülő embereket bemutató, bevezető képsorokat elnézve óhatatlanul eszünkbe jut, hogy akár ilyen is lehet az élet vagy harminc év múlva.

Azután, ahogy egyre inkább feltárul előttünk a Halliday és társai által létrehozott, virtuális világ, csak ámulunk és bámulunk, és erősen vágyni kezdünk arra, hogy mi magunk is részesei lehessünk a szinte korlátlan szabadság nyújtotta csodának. A videojátékos paradicsomként aposztrofálható látványorgia mellett a vágyat csak tovább fokozza, hogy e világ tele van popkulturális és videojátékos utalásokkal, illetve a nosztalgiázni kedvelők orgazmusát minden bizonnyal még inkább fokozó, retro zenékkel.
Ugyanakkor amennyire erőssége a filmnek a virtuális környezet és szabályainak részleteiben való bemutatása, a valós világ működéséről jóformán alig tudunk meg valamit. A narratíva ezen része lényegében kimerül annyiban, hogy az egyik megacég rá akarja tenni a kezét a másik vagyonára és örökségére, ennek eléréséhez pedig nemigen válogat az eszközökben.

A köznép a kapzsi vállalatok ellen tematikája azonban, legyen bármennyire igaz és problematikus, már egy kissé elcsépelt, önmagában igencsak vékony történet. Noha felemlegetésre kerül néhány vonatkozó kérdés, mint például a játékfüggőség, illetve azon belül a pénzért vásárolt virtuális bónuszok kérdése, azok legfeljebb futó lábjegyzetként szolgálnak csupán.
Tény, hogy a játékidő így is bőven több két óránál, és a film jóval tömörebb formátum a regényhez képest, egy picit mégis fájó pont, hogy Spielberg nem igazán bontja ki a komolyabb témákat, az egész narratíva lényegében egy igen leegyszerűsített, jó a rossz elleni küzdelemről szól. (Mivel a regényt nem olvastam, annak minőségét sajnos nem tudom megítélni a filméhez képest.) Persze, ha úgy nézzük, hogy a mester munkásságát részben mindig is az efféle tündérmesék jellemezték, a Ready Player One igazán nem is lóg ki hasonló jellegű alkotásainak hosszú sorából.

Azt tehát egy percig sem állíthatjuk, hogy Spielberg új szintre emelte volna a blockbuster fogalmát, még ha olyat is alkotott, amihez hasonlót ezidáig nem sokat láthattunk. A történetből hiányzó mélység és a betömetlen lyukak mellett a jellemábrázolás is igen kezdetleges, amit a változó színvonalú színészi játék sem tud kompenzálni. Bár a dinamikus tempó, a pazar külsőségek és a jól adagolt humor miatt aligha fog bárki is unatkozni, a cselekmény igencsak leül a film derekán, és a rejtély megfejtése utáni kutatás kezd kicsit unalmassá válni.
Mindezzel együtt az alkotás kiválóan alkalmas a nosztalgiázásra, és a látvány miatt is megéri moziban megnézni. Azt nem mondanám, hogy átütő a 3D hatás, de a rengeteg különböző látványelem miatt mégis kiemelkedik az átlagból, az IMAX óriásvászna révén pedig még inkább a látottak részének érezhetjük magunkat.

Habár a Ready Player One messze áll a tökéletességtől vagy akár Spielberg legjobb filmjeitől, gamerek és geekek számára egyenesen kötelező a megtekintése. Még ha maga a mondanivaló nem is túl mélyen szántó, a végső tanulság legalább mindannyiunk számára megfontolandó: bármennyire is addiktív a virtuális lét a szinte korlátlan szabadság miatt, muszáj korlátoznunk és jelen lennünk a valós világban is, hiszen ez az egyetlen, ami… nos, valódi.