Sandler legújabb, aktuális agymenésével, amely a Ne szórakozz Zohannal címet kapta, korábbi filmjeihez képest jóval veszélyesebb, ingoványos területre lép, a téma ugyanis, amit parodizálás céljából ezúttal kipécézett magának nem más, mint a terrorizmus. Azt gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ilyen film a 2001. szeptembere utáni egy-két évben semmiképp nem készülhetett volna el, ám az azóta eltelt hét hosszú év jótékony hatásának köszönhetően az utóbbi időkben ismét szabad mindent, olyan, hogy tabu nincs. A Ne szórakozz Zohannal tehát nem ezért kockázatos vállalkozás. Nem is azért, mert komoly témákban nincs kiaknázható komikus potenciál, épp ellenkezőleg. Ha Chaplin, vagy Mel Brooks viccet csinálhatott Hitlerből és a nácikból, Adam Sandler miért ne figurázhatná ki a terroristákat?

Talán azért, mert nincs meg hozzá a kellő tehetsége. Be kell ismerni, az alapötlet kiváló, és remek lehetőséget nyújt, hogy egy szórakoztató, fajra, nemre, vallási hovatartozásra, foglalkozásra való tekintet nélkül senkit nem kímélő, ám mégsem offenzív, még akár mondanivalóval is bíró, intelligens vígjáték születhessen belőle. Sandler azonban nem tud nem maga lenni, és összecsapja filmjét, altesti humorral tölti ki az itt-ott feltűnő valóban okos poénok, és a forgatókönyvben leledző ordító ún. plot hole-ok közti hiányos részeket.
Zohan (ami legjobb tudomásom szerint egy kitalált név) egy izraeli (Sandler szakállas, bongyor hajat növesztett, és akcentussal beszél, ergó izraeli, tegyük túl rajta magunkat minél gyorsabban) antiterrorista kommandós, akinek komoly ambíciói vannak: Amerikába akar utazni, hogy ott fodrászként dolgozhasson. Vágyát senkivel nem meri megosztani, egyedül szüleinek mondja el, ám ők is kinevetik, így elhatározza, hogy következő bevetése alkalmával megrendezi saját halálát, hogy elszabadulhasson Izraelből. A terv tökéletesen be is válik, Zohan munkát kap a palesztin származású Dhalia (Emmanuelle Chriqui) szalonjában, és szép lassan betör a hajszakmába New Yorkban.

Salim, egy palesztin taxisofőr (Rob Schneider) azonban felismeri az ex-kommandóst, és fejébe veszi, hogy hasonló módon terrorista hajlamú barátaival közösen bosszút áll rajta, amiért az annak idején – érthető módon, hiszen cipőjével fejbe dobta, illetve le is köpte Zohant – ellátta a baját. Ezzel párhuzamosan fut egy másik cselekményszál; egy Grant Walbridge nevű milliomos mágnás (Michael Buffer) igyekszik Dhalia fodrászüzletét a környék összes többi ingatlanával együtt felvásárolni, hogy lebontathassa azokat, és helyükre egy plázát építtethessen. Huh, nehéz ennél nagyobb klisét találni, az egyszer biztos. Természetesen kedvenc izraeli antiterrorista-fodrászunknak köszönhetően végül minden rendbejön, és (meglepetés!) még Dhali is hozzámegy Zohanhoz, ráadásul közös szépségszalont is nyitnak a Walbridge által eredetileg lerombolásra ítélt utcában. Az egész mögöttes izraeli-palesztin összefogás értelmezést azt hiszem nem kell nyomatékosítanom.

A Ne szórakozz Zohannal mesésen nyit, majd fokozatosan leépül, és a 110 perces játékidő végére totálisan kifárad. A kulturális poénok ugyan ötletesek, és mindig működnek, de sajnos hiányzik a bátorság, hogy elég messzire merészkedjenek velük. Sandlernek vannak jó pillanatai, a mellékszereplők viszont mindvégig nagyon haloványak. Emmanuelle Chriqui a külsején kívül említésre sem méltatható, Rob Schneider, aki Sandler filmjeinek szinte már elengedhetetlen kelléke, a szokásosnál is gyengébb, John Turturro pedig, aki Zohan ősellenségét, a Fantomot alakítja, azt hittem a Transformers-beli szerepétől lejjebb már nem ereszkedhet, de úgy látszik tévedtem.

A film legszebb pillanatai a tipikusan Sandleres marhaságok, Zohan olyan, a fizika törvényeinek maximálisan ellentmondó mutatványai, mint a kéznélküli fekvőtámasz, vagy a delfinszerű úszótechnika. Kár, hogy ezek a jelenetek nagyon nem passzolnak össze a történet többi, földhözragadt elemével. A film elején látható, Izraelben játszódó jelenetek, leginkább a nagy bevetés, amelyet kihasználva menekül Zohan Amerikába, egyszerűen rekeszizom-szaggatóak. Imádtam volna, ha az egész film Zohan terroristaelhárító kalandjait mutatta volna be, illetve Sandler valószínűleg meg tudná váltani magát, ha egy ilyen Zohan-akcióval teli folytatást készítene.
Dühítő a Ne szórakozz Zohannal megszámlálhatatlan gyengesége, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy milyen jó film lehetett volna. A film közepe-vége példának okáért annyira leül, Sandler annyira kifogy addigra az ötletekből, hogy kénytelen buta klisékhez (öreghölgyek szexuális étvágyának kielégítése), ízléstelen hülyeségekhez (macska footbagként történő használata), és unalmas cameókhoz (mint Chris Rock, Mariah Carey, vagy George Takei) nyúlni. Sőt, kétszeresen is sokkoló a film humortalansága, mivel Sandler mellett a Saturday Night Live-on is dolgozó zseniális Robert Smigel, és a mostanában végletekig ajnározott Judd Apatow is közreműködött a forgatókönyv írásában.

Robert Smigel írói részvételét és Sandler tévés múltját figyelembe véve, nem is csoda, hogy végig olyan érzésem volt, mintha egy Saturday Night Live karakter egymás után fűzött szkeccseit néztem volna. Ha így nézzük, talán egy 20-30 perc kivágása jót tett volna a filmnek, feszesebb tempót diktált volna, és a kényszerpoénokat sem kellett volna végigszenvednünk. A klasszikus diszkózene (ilyen van egyáltalán?) rajongóit legalább kárpótolhatja, hogy vagy tucatnyi, dübörgő basszusú szám helyet kapott a filmzenében, Zohan ugyanis a "diszkó, diszkó" (filmbeli poén) imádója. Mi másé is lehetne, mint echte látens homoszexuális.

A Ne szórakozz Zohannal látszatra könnyű nyáresti szórakozásnak ígérkezik, de sajnos sokkal inkább próbatétel a végignézése. Minden tizedik poén üt úgy igazából, de ez közel sem elég egy jó vígjátékhoz – még Sandler-mércével mérve sem. Szívből remélem, hogy az Adam Sandler-filmek színvonalának évről évre hanyatló tendenciája megáll, és átfordul legalább a nézhető kategóriába, az egykor – mindenféle kritikai véleményektől függetlenül – kétségtelenül lendületes nevettető ugyanis a korral egyre inkább fárad. A Ne szórakozz Zohannalt igazándiból csak a hardcore Adam Sandler rajongóknak tudom ajánlani, habár nagy eséllyel még ők is észreveszik majd, és belátják, hogy bizony kedvencük ezúttal csak félgőzzel teljesít.