A Mission: Impossible mozifilmek 4. része – a 3. felvonáshoz hasonlóan – Tom Cruise és J. J. Abrams irányítása alatt készült, a rendezői székbe pedig ezúttal A hihetetlen család és a Lecsó című animációs produkciókkal a kritikusok elismerését is kiváltó Brad Bird-öt ültették, akinek viszont ez az első élőszereplős nagyjátékfilmje. Joggal feltételezhettük hát, hogy ha Abrams és Bird összefog, abból valami olyasmi születik, aminek a látvány mellett lelke is van – ami nem feltétlenül cáfolható meg a Fantom protokoll esetében sem, legfeljebb az zavarhat be kissé, ha a forgatókönyv színvonala nem az igazi. Aztán ott van persze a sokadik lenyúzott bőr effektus, illetőleg a kérdés, hogy vajon Tom Cruise, akinek az M:I immár az egyik védjegyévé vált, és aki az ötödik X felé közelítvén csak nem akar szakítani akcióhős imázsával, vajon mit tud még kihozni a szuperügynök Ethan Hunt szerepéből. Amellett, hogy Cruise újfent ráhatással volt a történet alakulására, a forgatás során is igyekezett a maximumot kihozni magából, s állítólag a kaszkadőrmutatványok jó részét ezúttal is magára vállalta – nem mintha egy monstre felhőkarcoló oldalán való, kötél nélküli mászást minden további nélkül elhinnénk akár csak neki is.

A film némi meglepetésre egy Budapest belvárosáról készült totálképpel indít, ahonnan madárként röpülve egy kört végül ráfókuszálunk egy épület tetejére, s máris kezdetét veszi az akció. Az üldözéses csihi-puhi eredményeképpen fontos információk kerülnek rossz kezekbe, amit az IMF – és itt jelen esetben nem a pénzvilágot uraló Nemzetközi Valutaalapra, hanem a titkos amerikai kormányügynökségként működő Mission Impossible Force-ra kell gondolni – természetesen nem hagyhat annyiban. Egy sikeres ellenakcióhoz viszont nyilván szükségük lesz a lehetetlen fogalmát nem ismerő Ethan Hunt-ra (Tom Cruise), így máris Moszkvában találjuk magunkat, ahol hűséges társainak, Jane Carter-nek (Paula Patton) és Benji Dunn-nak (Simon Pegg) kell kiszabadítaniuk egy jól őrzött, ám a csapat számára technikailag könnyedén kijátszható börtönből.
Azután pedig a Kreml-ben folytatódik a kémjátszma, egy félresikerült küldetést követően azonban az amerikai elnök aktiválja a „Fantom protokollt”, ami a gyakorlatban az IMF feloszlatását s egyben mindennemű további támogatásának felfüggesztését jelenti. Hőseink természetesen nem adják fel a reményt, hogy tisztára mossák a nevüket, ezért az elemzőként kényszerből velük tartó, meglehetősen titokzatos William Brandt-tal (Jeremy Renner) kiegészülve haladéktalanul a rosszban sántikáló bűnösök, a veszedelmes bérgyilkosként ismert Sabine Moreau (Léa Seydoux), valamint a szélsőséges nézeteket valló tudós és bajkeverő Kurt Hendricks (Michael Nyqvist) nyomába erednek.
Miközben ügynökeink révén Budapest és Moszkva után olyan különleges helyekre is eljutunk, mint a szinte a sivatagból kinőtt szupermodern Dubai vagy az indiai kultúra egyik fellegváraként számon tartott Mumbai, az IMF tisztázása mellett a végső cél nem más, mint a világ megmentése. A konkrét fenyegetést ugyanis – a régi klasszikusokat idéző módon – újfent a nukleáris fegyverek bevetésének, illetve egy esetleges atomháborúnak az időről-időre visszatérő előhúzása jelenti, amit tulajdonképpen már az „őrült tudós” figurájának felbukkanása is előrevetít. A motivációk tehát nincsenek éppen túlbonyolítva, habár az Ethan Hunt által vezetett maroknyi csapat tagjainak szempontjai nem teljesen egyértelműek.
Ettől eltekintve a forgatókönyv többnyire a már jól bevált kellékekre, fordulatokra épít, így a filmben természetesen ezúttal is találkozhatunk az M:I részéről már megszokott és jól ismert elemekkel – a küldetések ismertetése, a célszemély meghatározása és üldözése, a technikai kütyük, a jellegzetes zenei taktusok stb. mind mind visszaköszönnek a korábbi epizódokból, illetőleg a tévésorozat(ok)ból. A megszokott „M:I-feeling” – a harmadik részhez hasonlóan – nem kis részben Michael Giacchino-nak, J.J. Abrams kedvenc kollaboráns komponistájának köszönhető, aki az egyik legmegbízhatóbb „adoptáló” zeneszerző Hollywoodban, és a filmhez írt zenéje ezúttal is a jellegzetes témát új dallamokkal ötvöző sémát követi.
A helyszínek talán még sokszínűbbek és egzotikusabbak, mint korábban, lévén a világ több frekventált nagyvárosán belül az alkotók olyan, ikonikussá vált turistalátványosságokhoz kalauzolnak el bennünket, mint a már említett Kreml vagy a világ legmagasabb épületeként számon tartott Burdzs Kalifa. Az utóbbi, többszáz (mindennel együtt a csúcsáig kb. 830) méter magas felhőkarcolón tett kirándulás és akciózás különösen látványosra és emlékezetesre sikeredett, s ha másért nem, már csak ezért is megéri egyszer megnézni a filmet. Ezen felül robbanások, ütközések és egyebek formájában számos vizuális effektust láthatunk, melyekért az ILM Oscar-díjas mágusa, John Knoll a felelős, de a látványtervezés és az operatőri munka is egyértelműen a kiemelkedő kategóriába sorolható. Az akciók alatt – és úgy általában – a kamerakezelés nagyon hatásos, a nagytotálok pedig gyönyörűek, a látványos helyszínekből a lehető legtöbbet sikerült kihozniuk az alkotóknak. A különböző kultúrák színes világának bemutatása már önmagában is érdekes, az üldözéses jelenet a Dubai homokviharban azonban igazi kuriózumnak számít – még ha sok köze nincs is a realitáshoz.
A Mission: Impossible a hollywoodi álomgyárban készült akciófilm lévén természetesen ezúttal is számos túlzást, fizikai és biológiai képtelenséget vág az arcunkba – Ethan Hunt továbbra is törésálló, a végzetes ütközések könnyedén túlélhetők, a fizikaprofesszor profi bunyós, és még sorolhatnánk. Mindez azonban, bármennyire megmosolyogtatóan hasson is olykor, alighanem belefér egy ilyen filmbe, hiszen a nézők már megszokták, és szinte el is várják a hasonló extrémitásokat egy olyan high-tech címtől, mint az MI. Annak fényében, hogy a produkció általában nem veszi túlságosan komolyan saját magát – de legalábbis akad jónéhány könnyedebb mozzanat és poén a történetben -, mindez megbocsátható, egyfajta „édes bűnbeesésnek” minősül. A látványon kívül ugyanis a remek, a feszültséget időről időre oldani igyekvő humor a Fantom protokoll másik nagy erőssége – egy alkalommal még az M:I-sorozat védjegyéül szolgáló, önmegsemmisítő adathordozós momentum is kifigurázásra kerül, ami szituációs komikumnak sem utolsó. Valamivel ugyan több is lehetne a hasonló pillanatokból, de a vicces helyzetek, illetőleg a szereplők által ezekre adott reakciók, dialógusok és megjegyzések a rendszerint vérre menő és életveszélyes akciókat így is remekül kiegészítik.
A film tempója viszonylag feszes, legfeljebb rövidebb időre ül le időnként, egyébként viszont sikerült nagyjából megtalálnia a megfelelő arányt a néhány kulcsmomentum köré összpontosuló intenzív akciózás és a kevésbé mozgalmas részek között. A probléma inkább abban keresendő, hogy az utóbbi részek, habár elég rövidek, sokszor meglehetősen érdektelenek, lévén a Fantom protokoll meg sem közelíti a harmadik Mission: Impossible film személyességét, miáltal magát a nézőt is jóval kevésbé képes bevonni a történetbe. A drámai jellegű párbeszédek igencsak közhelyesek és semmitmondóak, ily módon az esetek többségében teljesen súlytalanok is maradnak – ami talán nem gátol meg bennünket abban, hogy akció közben izguljunk a szereplőkért, abban viszont igen, hogy akár csak egy kicsit is együtt tudjunk érezni velük.
A színészi alakítások távolról sem kimagaslóak, ám a film nem is követel túl sokat egyik fő színésztől sem, akik szinte teljesen az interperszonális kapcsolatokban nem túlságosan jeleskedő forgatókönyvre kénytelenek hagyatkozni, viszonylag kevés szabad mozgástérrel és improvizációs lehetőséggel. A négy ügynök mindazonáltal alapvetően jó csapatot alkot, melyen belül mindannyian más-más egyéniségek – még ha nem is túlságosan kidolgozottak -, eltérő motivációkkal felruházva. Tom Cruise a szokásos, rettenthetetlen és határozott, ám érző szívű akcióhős szerepében tetszeleg, míg a férfiszíveket megdobogtató Paula Patton szexi és talpraesett, Jeremy Renner karaktere pedig néha puhány, máskor kemény, azon kívül pedig leginkább semmilyen. Négyük közül az elsősorban komikusként ismert Simon Pegg a legviccesebb, neki akad a legtöbb jó pillanata, amikor épp nem vész el valahol a háttérben, az általa működtetett technikai kütyük árnyékában. Szerencsénkre azonban néhányszor Benji is részt vesz az akcióban, ami alkalomadtán igen szórakoztató tud lenni, lévén a terepmunka nem igazán az ő kenyere. Ami az antagonista Kurt Hendricks Michael Nyqvist által játszott figuráját illeti, ő kellően zakkant és karakteres, de elég egysíkú figura világosan egyszerű célokkal, miáltal talán túlságosan is erőltetett módon próbálja megidézni a régi kémfilmek főgonoszait.
A karakterábrázolás tehát távolról sem nevezhető a film erősségének, ahogyan a cselekmény „autentikussága” sem annyira a hihetőséget, mintsem az adrenalinszintünk fokozott adagokban való meglódítását szolgálja. A történet szépen „csendben” – mármint a kellő lendülettel és, amikor kell, extra csinnadrattával – halad tovább a maga medrében, miközben az emberi kapcsolatok sajnos rendre elsikkadnak. Annak ellenére azonban, hogy a filmből hiányzik az igazi mélység és az érzések tárháza, illetve felnőttek számára az izgalom-faktor sem hág a tetőfokára, egy ilyen mozitól alapvetően nem is várhatunk mást, mint egy látványos jelenetekkel telezsúfolt adrenalinbombát, amin néha még nevetni is lehet – ezt pedig minden további nélkül képes megadni nekünk a Fantom protokoll. Ha az előzményeket tekintjük, a Mission: Impossible negyedik része vérbeli M:I-mozi lett, azok szokásos és már sablonossá vált, ugyanakkor kellően jól adagolt és szórakoztató kellékeivel megspékelve, miközben mind közül alighanem ez a vizuálisan legütősebb és legjobban fényképezett epizód. Az összképet tekintve tehát a Fantom protokoll könnyedén hozza a korábbi három rész szintjét, és a befejezést látva ki tudja, talán még ezután is lesz folytatás…