Bárhogyan is történt, manapság egyáltalán nem ritka, hogy tíz-húsz év, vagy akár még hosszabb szünet után tovább folytatódjon egy franchise. A kérdés ilyenkor mindig az, hogy vajon megérte-e újra előcitálni ugyanazt a sztorit és karaktereket, és sikerült-e valami újat mondani, vagy az egész inkább a felmelegített pitéről és az újabb lehúzásról szól.

A Mátrix esetében különösen aktuális a kérdés, mivel míg az első rész igazi kultfilmmé, sőt egyfajta filmtörténeti mérföldkővé vált, a többi epizód sokkal inkább feledésbe merült. Az Újratöltve még egy rendkívül látványos, időnként elgondolkodtató akciómozi volt, a Forradalmak viszont tele volt ellentmondással, és úgy a kritika, mint a közönség sem igazán rajongott érte.

Ami a sokatmondó című Feltámadásokat illeti, rövid annyit előrevetíthetek, hogy az felettébb igyekszik igazolni a maga létjogosultságát, ám ezt legfeljebb hellyel-közzel képes elérni.
Húsz évvel a Forradalmak eseményei és a gépekkel való békekötés után Neo (Keanu Reeves) látszólag ugyanúgy folytatja életét a Mátrixban Thomas A. Anderson név alatt, immár vezető játékfejlesztőként. Egy pszichoterapeuta (Neal Patrick Harris), akihez rendszeresen eljár visszatérő víziói miatt, kék színű pirulákat ír fel neki, a helyzet kézben tartása érdekében.

Neo azonban a Mártixban újra találkoznak Trinity-vel (Carrie-Anne Moss), akinek immár családja van, és nem ismeri fel hősünket, mint ahogy a férfi sem biztos benne, hogy a nő tényleg csak véletlen hasonmása-e az általa készített játék egyik főszereplőjének. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, Morpheus újabb kiadása (Yahya Abdul-Mateen II) ismét felkínálja neki a piros pirulát, amit viszont Neo vonakodik elfogadni.

Időközben a Mártix még alattomosabbá és veszélyesebbé vált, nem kis részben a visszatérő Smith ügynök (Jonathan Groff), az elszabadult program ténykedésének köszönhetően. A lázadók egy újabb csoportja ezért is szeretné megnyerni Neót az ügyének, a tapasztalt Niobe tábornok (Jada Pinkett-Smith) fenntartásai ellenére.
A fenti szinopszis és az előzetesek után aligha lep meg bárkit is, ha azt mondom, hogy a produkció időnként tobzódik az áthallásokban, illetve rengeteg a visszautalás (képekben is) a korábbi Mátrix epizódokra. Tény, hogy a forgatókönyv helyesen mutat rá, hogy életünkben a dolgok folyton ismétlődnek, legfeljebb kissé más köntösben – lényegében ugyanúgy, ahogyan a Mátrix virtuális valóságán belül követik egymást az egyes, több-kevesebb változtatást beiktató ciklusok.

A narratíva alapvetően továbbra is elsősorban a (személyes) szabadság fontosságát hirdeti az elnyomó, központosított rendszerekkel szemben, középpontban az immár klasszikus kérdéssel: vajon létezik-e a sorsszerűség, vagy magunk irányítjuk az életünket? Néhány ponton mindazonáltal teljességgel kibukik a felügyeleti kapitalizmus kritikája, amit mostanság – talán nem véletlenül – egyre többször hallhatunk emlegetni.

A felügyeleti kapitalizmus fogalma alapvetően egy olyan gazdasági-társadalmi rendszert jelöl, mely nincs tekintettel az emberek magánéletére, és viselkedésük hathatós befolyásolása, illetve személyes adataik áruba bocsátása révén törekszik profitszerzésre.

Tény, hogy a digitális technika és a virtuális világ immár jóval nagyobb szerepet játszik az életünkben, mint húsz évvel ezelőtt, így a téma semmit sem veszített aktualitásából. Ám nem csak a Mátrix változott ennek megfelelően – amit leginkább talán a Harris által megformált pszichiáter reprezentál -, hanem maguk a benne élő főhősök is.

Neo és Trinity, akik a felszabadított emberek között immár legendának számítanak, szintén igencsak megváltoztak. Keanu Reeves Neo idősebb, sebezhetőbb és mondhatni óvatosabb verzióját játssza, miközben Trinity lényegében teljesen elveszítette egykori, a szabadságot mindennél fontosabbnak tartó önmagát a Mátrix befolyásának köszönhetően.

A rebootolt Mátrix ugyanakkor azt is lehetővé tette, hogy szinte bárki eljátszhasson egy-egy korábbi karaktert. Ennek köszönhetően Morpheus és Smith ügynök szerepét is fiatalabb színész vette át, akik közül az előbbi néha kísértetiesen hasonlít a régire, mégis teljesen más. Ez még nem is volna baj, az viszont már felemás érzéseket kelt, hogy némelyik figura időnként bizony hajaz a saját karikatúrájára.
Ám azt kell mondjam, összességében megváltozott maga a hangvétel is. A film sokszor egyáltalán nem veszi komolyan magát, mintha az alkotók is érezték volna, hogy a nézők többségében felmerülnek ugyanazok a kérdések, illetve kétségek a folytatással kapcsolatban.

Rengeteg a kikacsintás és az önirónia – sőt néha úgy néz ki a dolog, mintha Lana Wachowski és írótársai szándékoltan dobnának be egymás után több poént egy-egy jelenetbe, még a Warner filmstúdiót is alaposan kifigurázva.

Az eredmény emiatt kicsit már olyan, mintha paródia lenne, mintha maga Wachowski sem volna biztos benne, mennyire akarja ezt az egészet. De ki tudja, talán a COVID-dal együtt elterjedt egy új kór, minek hatására a filmkészítők össze-vissza variálnak a különböző műfajokkal…
S bár a rajongók számára pozitívum lehet az erős nosztalgiafaktor, a produkció ebből a szempontból sem arat osztatlan sikert. Kicsit furcsa ezt leírni, de az akciók nem igazán tudják visszahozni a régi filmek színvonalát és hangulatát, annak ellenére, hogy többnyire jól megkoreografáltak, és helyenként még látványosak is.

Neo és Trinity története szerencsére képes arra, hogy érzelmeket váltson ki a legtöbb nézőből, és a felemelő pillanatok mellett néhány elgondolkodtató momentumot is köszönhetünk nekik. A Feltámadások ugyanakkor annyiban a korábbi folytatásokra hasonlít, hogy mondanivalóját letisztult, logikus és következetes narráció helyett sokszor nehézkes és túlbonyolított módon igyekszik átadni nekünk.

Noha a film a közepén kissé ellaposodik, az önirónia, a kikacsintások és a nagy találkozások végül kellőképp szórakoztatóvá teszik ahhoz, hogy ne könyvelhessük el kudarcként. Ezzel együtt csak ismételni tudom önmagam, amikor azt állítom, hogy a folytatásnak csupán hellyel-közzel sikerül igazolnia a saját létjogosultságát.