De mi is az a bizonyos kérdés, ami a Madagaszkár franchise legújabb epizódjának megtekintése közben/után elsőre eszünkbe jut? Költői, ámde szó nélkül nem hagyható. Vajon mire van nagyobb igény: egy intelligens, érdembeli mondanivalót is közvetítő, és minden korosztály igényeit kielégíteni képes alkotásra, amely élőszereplők helyett inkább az animáció varázslatos dolgokra képes, és a valóságnál jóval sokoldalúbb, összetettebb képek festésére alkalmas eszközét használja a történet elmesélésére? Vagy inkább összefüggéstelenül egymásra dobált klisék, és laposabbnál laposabb gegek halmazára, amit tiritarka, harsány, látványos ámde jellegtelen, papírvékony személyiséggel bíró pixelhalmazok adnak elő, és semmi másra nem jók, mint a legkisebb korosztály figyelmének ideiglenes, nagyjából másfél óráig tartó lekötésére?
A Madagaszkár harmadik darabja ez utóbbi kategóriát erősíti, és a sorozat eleddig töretlen sikereiből úgy látszik, igenis jelentős igény mutatkozik az ilyesmire. Sajnos. Mindemellett nem elhanyagolható a tény, hogy a felnőttek túlnyomó többségének végig ülni ezt a filmet igazi kihívás lesz. Körülbelül annyi szórakozást és értéket képes nyújtani, mint egy túlnyújtott, túlméretezett, nagy költségvetésű szombat reggeli tévé-rajzfilm – persze ha ez a leírás éppen egybeesik az elvárásainkkal, akkor a Madagaszkár 3. nem fog csalódást okozni. Más kérdés, hogy akik ilyen alacsonyra teszik azt a bizonyos minőséget illető lécet, azokhoz is lenne pár szavam. A kicsiket nem lehet elítélni, amiért odalesznek ezért a filmért is (és garantált, hogy odalesznek érte), de bárki, aki betöltötte 12. életévét, és őszintén többnek tartja a Madagaszkár 3.-at egy futószalagon legyártott, sablonosan felépített, lelketlen vállalati terméknél, ami egyedül a szülők tárcáiban lapuló zöldhasúakat hivatott kivadászni, annak sürgősen ki kell vizsgáltatnia magát, mert valószínűleg nem látja a fától az erdőt.

A filmsorozat állat-főszereplői – Alex az oroszlán, Marty a zebra, Melman a zsiráf és Gloria a víziló – tipikus iskolapéldái a „szomszéd fűje mindig zöldebb” mentalitásnak. Úgy tűnik, sosem elégedettek azzal, ahol éppen vannak, és amilyük van. Ezúttal úgy döntenek, hogy elegük van Afrikából, ahova az előző filmben kerültek, és vissza akarnak térni a New York-i Central Park állatkertjébe, amit ők a történet során mindvégig szentimentálisan csak „otthonnak” hívnak. A hazatérés azonban, mint az egyhamar kiderül, egyáltalán nem bizonyul könnyű feladatnak: hőseink minden egyes állomásukon kalamajkába keverednek, legyen szó Monte Carlóról, Rómáról, vagy Londonról. Új ellenségre is szert tesznek DuBois kapitány, a francia állatbiztonsági felügyelő személyében, akinek minden vágya, hogy egy oroszlán fejével bővíthesse a trófea-szobája falát. A négyes az út során tagja lesz egy cirkuszi társulatnak is, ahol Stefano a fóka és Gia a jaguár barátjaikká fogadják őket, ám Vitalijjal a tigrissel már kevésbé sikerül megtalálniuk a közös hangot. A többi régi ismerős is ismét megjelenik: a pingvinek (akik időközben saját TV sorozatot is kaptak), valamint Julien király és Maurice. Végül természetesen minden jóra fordul, és az állatcsapat kalandjai most is a happy end-del zárulnak.
A Madagaszkár 3. vitathatatlanul szépen fest a gyöngyvásznon, még ha nincs is olyan lenyűgöző, mint a Pixar munkái, de ettől még közel sem lesz jó film. A ragyogó színekben pompázó, tűéles, részletes és profin renderelt képekkel nem tudják a készítők betömni a forgatókönyv tátongó lyukakként jelentkező hiányosságait. A történet annyira kiszámítható és üres, hogy azt egy tízéves is simán össze tudná dobni egy délután alatt. Megkapjuk a szokásos, barátságról, szeretetről és toleranciáról szóló leckéket, amiket az amerikai animációs filmek annyira szeretnek lenyomni a torkunkon. Kapunk kellő mennyiségű pörgős, mozgalmas akciót, és egy Katy Perry számra vágott akrobatikus elemekkel teletűzdelt jelenetet is.
Ez utóbbinak amúgy az égvilágon semmi értelme és jelentősége nincs a cselekmény szempontjából, viszont nyilvánvalóan megfeleltethető az első rész „Riszálom úgy is, úgy is” szegmensének, ami hasonlóképpen céltalanul ostoba (és kellő képpen idegesítő) volt, de bizonyos körökben azon nyomban slágerré vált. A recept most is ugyanaz volt: ez a 3. részbeli intermezzo is tele van színes vizuális elemekkel, koreografált mozdulatokkal és mindez egy ismerős dal ütemeire történik. Az garantálható, hogy minden gyerek, és a gyermeki lélekkel megáldott idősebb egyének egy bizonyos rétege imádni fogja, és a YouTube-on is majd minden alkalommal több milliós nézettséget kap, amikor valaki úgy dönt, hogy feltölti oda a jelenetet.

A Madagaszkár franchise kirobbanó sikere (csak az első két film összeszedett világszerte több mint 1 milliárd dollárt a mozipénztáraknál) számomra mindig is óriási rejtély volt, és valószínűleg örökre az is fog maradni. Az első rész alapsztorija hihetetlenül gyenge lábakon állt, és a kidolgozatlan, egysíkú karakterek vonzerejét is erősen megkérdőjelezhetőnek találtam. A második részre már abszolút biztos voltam abban, hogy a készítőknek egy film után meg kellett volna állniuk, ugyanakkor az is a napnál is világosabbá vált, hogy – a Shrek filmekhez hasonlóan – addig fogják a DreamWorks-nél a Madagaszkárról az újabb és újabb bőrt lehúzni, ameddig az utolsó centet ki nem sajtolták belőle. A szereplők szörnyen vázlatosak, kiteljesületlenek és mivel sosem ismerhettük meg őket igazán, és nem is többek az őket jellemző egy-két tulajdonságnál (Melman hipochondriás, Alex nárcisztikus, stb.), ezért gyakorlatilag szimpatizálni velük vagy a sorsukkal törődni is lehetetlenség.
A 3D, ahogy a teljes egészében számítógépes animációval készült filmek esetében már megszokhattuk, elsőrangú. Értem ez alatt azt, hogy nem homályos, vagy nem viseli magán az utólagosan konvertált élőszereplős produkciók gyengeségeit. Másfelől arcátlanul tolakodó, majdhogynem egy pillanatra se áll le, és elég hamar elege lesz belőle az embernek. A gyerkőcöket bizonyosan földön túli örömmel tölti el majd, ahogy félpercenként az arcuk felé repülnek különböző tárgyak és szereplők. De ezen kívül semmilyen indokot nem lehet adni, amiért megérné 3D-ben nézni a Madagaszkár 3.-at. Na persze ezzel a tanáccsal senki se fog sokra menni, hiszen nálunk egy-két város kivételével nincs a 3D-s vetítésen kívül más választási lehetőségünk.
A Madagaszkár 3. létezésének egyetlen egy célja van: a franchise kiterjesztése, és életben tartása. A gyerekek mozgósítása, akiket aztán szüleik elvisznek a mozikba, és ha minden jól megy, akkor a filmhez kapcsolt merchandising-ból, a videojátékokból, plüss figurákból, kifestő könyvekből, és sok-sok tucat egyéb kiegészítőből, is bevásárolnak nekik. Szomorú látni, ahogyan a film látványvilágából evidens magas szintű technikai tudást egy ennyire derivatív és alapvetően kiábrándító mód lustán megkonstruált sztori elmesélésére használják fel a készítők. A Madagaszkár 3. elődeihez hasonlóan kiválóan fog teljesíteni a mozipénztáraknál, amit már csak a remekül időzített megjelenés is biztosít: a nyári szünet már itt van a nyakunkon, és per pillanat új konkurens animációs film sincs a láthatáron (a Jégkorszak 4. csak három hét múlva érkezik).
Ha kicsikről van szó, nem érdemes alábecsülni egy jól csengő, már bejáratott cím, és az aranyos beszélő állatok vonzerejét. Az elvétve előforduló, felnőtteknek szóló lagymatag utalások ellenére a Madagaszkár 3. elsődleges célcsoportja semmiképpen sem a felnőtt nézők. Ez egy teljes egészében a könnyen megnyerhető gyerekeket megcélzó, precízen megtervezett termék, amit a közönség a fogyasztói kultúra többi eldobható árucikkéhez hasonló, hamar tovatűnő lelkesedéssel és közömbösségbe oltott megvetéssel fog elfogyasztani.