A maga Besson által írt, rendezett sőt vágott Lucy, noha hűen követi az akcióvonal trendjét, újabb állomásnak tekinthető a francia filmes karrierjében, lévén részben a megszokott, másrészt viszont merőben új, tőle korábban még nem látott eszközökkel és látványvilággal operál. Ami azonban a legmeglepőbb, hogy puszta szórakoztatás mellett olyan fajta, látszólag mély mondanivalóval átszőtt élményt igyekszik nyújtani a néző számára, amire alighanem sokan nincsenek felkészülve, pláne nem egy Luc Besson moziban. Az már más kérdés, hogy mindez a gondolatiság olyan zavaros és a valóságtól elrugaszkodott, az egyébként eleinte realitásra törekvő narratíva ellenére igencsak elvont módon kerül tálalásra, hogy valószínűleg kevesen tudják majd igazán értékelni az alkotó – legalábbis feltételezhető – szándékát.

A címszereplő Lucy (Scarlett Johansson) Taipeiben tanul s éli gondtalan mindennapjait, ám egy nap szorult helyzetbe kerül volt barátja ármánykodásának köszönhetően. A koreai bűnbanda ellentmondást nem tűrő és könyörtelen vezére, Mr. Jang (Min-sik Choi) arra kényszeríti az életéért remegő lányt, hogy egy újfajta drogot csempésszen Párizsba, melyet tartalmazó zacskót nem is egyszerűen csak lenyeletnek vele, hanem sebészi úton a hasába helyezik. Egy váratlan fejlemény következtében azonban a zacskó szétszakad Lucy hasüregében, és a rendkívül erős szer hatására érzékei és képességei egyszeriben az emberi logikát meghaladó módon hatványozódnak, ami nem utolsósorban félelmetes harcossá változtatja.
A hirtelen szinte korlátlan tudásra szert tevő, képességei és saját jövője előtt ugyanakkor tanácstalanul álló lány az emberi agy kihasználatlan lehetőségeit már régóta tanulmányozó Norman professzorhoz (Morgan Freeman) fordul, aki kezdeti kétkedését legyőzve végül magához invitálja a párizsi kutatóintézetbe. A méregdrága anyagot visszakövetelő koreai banda azonban mindvégig a szökésben lévő Lucy nyomában marad, még akkor is, amikor hősnőnk a szenvtelen Del Rio nyomozótól (Amr Waked) kér és kap rendőri segítséget. A végső összecsapás a bűnözők és a Lucy-t védelmezők között tehát elkerülhetetlen, miközben az emberi mivoltát fokozatosan levetkőző, hihetetlenebbnél hihetetlenebb dolgokra képes lány egyre inkább megközelíti agykapacitása teljes kihasználtságát…
Ami a férfiakat megszégyenítő női akcióhősöket illeti, a koncepció egyáltalán nem áll távol Bessontól – lásd Nikita vagy Lilu Az ötödik elemből -, melyhez Scarlett Johansson igencsak kézenfekvő választás. A rendező és a rettenthetetlen Fekete Özvegyként már több filmben is bizonyított, szexi színésznő találkozása mondhatni törvényszerű volt, amit talán csak meggyorsított, hogy az eredetileg a szerepre kiszemelt Angelina Jolie a forgatás megkezdése előtt visszalépett. A főszereplő női mivolta annyiban mindenképpen indokoltnak tűnik, hogy a drogcsempészetbe ártatlanul keveredett, átlagos és ijedt diáklány alapvetően hiteles figura, kinek kiszolgáltatottságát Johanssonnak igencsak meggyőző módon sikerül érzékeltetnie – ami viszont éles ellentétben áll azzal, hogy a későbbiekben a könyörtelen akcióhőst már szinte csak rutinból hozza.
A lány tudásával párhuzamosan növekvő érzelemmentessége mindazonáltal egyértelműen annak az alkotói szándéknak a számlájára írható, mely szájbarágós magyarázatai ellenére sajnálatos módon átgondolatlan és a néző számára meglehetősen zavaros marad. A Lucy lényegében egy elcsépelt, tudományoskodása ellenére szürreális mese az ember mentális képességeinek maximálisra fokozásáról, mely arra a városi legendára épít, hogy agykapacitásunknak csupán a töredékét – a forgatókönyv szerint mindössze tíz százalékát – használjuk mindennapi életünk során. A mozikedvelő olvasók nem egyszer láthattak már hasonlót, melyek közül az utóbbi évekből a Csúcshatás lehet a leginkább emlékezetes – noha a párhuzam mellett a koncepcióbeli ellentmondás is figyelemreméltó, lévén a Csúcshatásban egy picit talán túl sok az intrika, a Lucy-ben pedig kissé túlteng a kompromisszumoktól mentes akció.
A Csúcshatáson kívül a másik markáns irányzat a legalább akkora csalódást okozó Transzcendens c. mozihoz fogható, a Lucy végkifejlete legalábbis erősen megidézi az abban látottakat. Itt azonban mindez még annál is elvontabb narrációval és hasonlóan absztrakt képi világgal jár együtt, ahol a vizualitás időnként meglepő módon hajaz az Élet fája című, igencsak filozofikus hangvételű Terrence Malick filmre. Besson tehát le sem tagadhatná, hogy számos különböző forrásból merít agyszüleménye realizációja céljából, melyek között még a Mátrix-trilógia és a Watch Dogs c. nagysikerű – és csúnya kifejezéssel élve agyonhypeolt – videojáték egyes mozzanatai is jól felismerhetők.
A Lucy rettenetesen igyekszik tudományos alapokkal szolgálni a cselekményhez, amiben olyannyira messzire megy, hogy Malickhoz hasonlóan még az ősembert, a dinoszauruszokat, de még az élet és a Föld keletkezését is megidézi számunkra. Ugyanakkor az erőteljes sci-fi vonal hamar áthajlik tudományosból a fikció felé (valójában már magának a drognak a hatása, illetve a hatás módja is az), és teljességgel megalapozatlan, néha elgondolkodtató, ám leginkább csak megmosolyogtató túlzások és képtelenségek tanúi lehetünk. Az áltudományos hangvételt hűen szemlélteti, hogy a rendkívüli módon felgyorsult agytevékenységgel együtt a mai számítógépek korlátozott kapacitása és sebessége is hihetetlen mértékben fokozódik – és ez csupán egyetlen példa a sok közül, ami felhozható.
Lucy egyetlen apró mozdulattal képes manipulálni környezetét, az elektromágneses erővonalakat(!), a teret, sőt magát az időt is, amint fokozatosan eléri agyi teljesítőképességének száz százalékát, s végül lényegében egy mindenható istennővé változik. Azonban emiatt a játékidő előrehaladtával a feszültség is egyre csökken, ahelyett, hogy növekedne a végjátékhoz közelítve, s a történet elején még félelmetes koreai maffiózók a végére mindenféle fenyegető jelenléttől mentessé válnak. A film pedig összességében tudományos féligazságokkal vegyített irreális és logikátlan butaságok sorozatává alakul, melyek nem egyszer teljességgel lehetetlenné teszik a néző számára a „kétkedés felfüggesztését”, ami pedig elengedhetetlen volna a látottak minimum részleges el- és befogadásához.
Scarlett Johansson és Morgan Freeman alapvetően jól alakítják a rájuk bízott szerepet, a probléma viszont nem is a játékukban, hanem a karaktereikben keresendő. Lucy motivációja és érzései homályosak maradnak – mint ahogy jellemfejlődése is zavaros és igencsak kidolgozatlan -, és a tudóssal folytatott párbeszédek úgyszintén több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak. Nyilvánvaló, hogy Morgan Freeman a tudomány iránti szeretete és elkötelezettsége révén került a produkcióba (mint ahogyan például a Transzcendesbe is, de számos alkalommal láthattuk már őt hasonló témájú dokumentumfilmek narrátoraként), ám hiába érdekfeszítőek a Norman professzor szájából elhangzó tények és felvetések, a film azokat hátrahagyva végül teljes mértékben elrugaszkodik a valóságtól.
Mint ahogy a narratíva és a befejezés is hiába utal arra, hogy a Lucy komoly mondanivalóval bír, ha annak végül se füle, se farka, és a néző nem igazán tudja hova tenni a látottakat. A valódi filozófia szinte kibogozhatatlanul összekeveredik az agyatlan, se füle, se farka fejtegetéssel evolúcióról, technikáról és a létezés céljáról, ami ugyan elgondolkodtató, sci-fiként azonban szinte értékelhetetlenné teszi a produkciót, mely ugyanakkor a maga módján mégis egészen szórakoztató. A sötét, időnként morbidba hajló humorra jellemző a jelenet, amikor a főszereplő érzelmes telefonbeszélgetést folytat az édesanyjával, miközben a hasában kotorásznak – de több hasonló példát is talál a Lucy-ban, aki arra adja a fejét, hogy moziban megtekinti ezt az egyébként tipikusan egyszer nézős, Film+-ra való popcorn alkotást.