Mint elődje, a 2023-as Kísértetkastély is egy afféle családbarát horrorként jellemezhető, habár hivatalosan inkább horror-vígjátéknak titulálják. „Fejlesztése” már a 2010-es évek elején elkezdődött, és eredetileg Guillermo del Toro vezényletével készült volna, aki azonban egy idő után teljesen kiszállt a projektből. Hogy miért? Nos, a Disney úgy ítélte meg, hogy az általa leadott forgatókönyv túlságosan ijesztő ahhoz, hogy családbarát legyen…

Végül a stúdió úgy döntött, hogy Justin Simient ülteti a rendezői székbe, aki még igen kevés nagyjátékfilmes tapasztalattal és elismertséggel rendelkezett. Ennek ugyanakkor kétségkívül megvolt az az előnye, hogy jobban irányítható, ezért nem kellett tartani a szokásos „kreatív nézetkülönbségektől”. És amíg a Simien által írt Lando (Star Wars) sorozat parkolópályán pihen, miért is ne ugorhatott volna be ledirigálni egy olyan produkciót a Disney-nek, amit a nagyobb nevű rendezők közül valószínűleg senki sem vállalt volna?
Mivel alapvetően egy vidámparki látványosságról van szó, a történettől aligha számíthattunk sok meglepetésre. A cselekmény a hagyományos, elhagyatott kísértetjárta ház koncepciójára épül, ami ez esetben egy kisebb kastély méretű épület az amerikai New Orleans városának közelében.

Meggondolatlan módon ide költözik be Gabbie (Rosario Dawson) kamaszodó fiával, Travis-szel (Chase W. Dillon), hogy új életet kezdve panziót nyisson. Amikor azonban rájön, hogy a házban lézengő kísértetektől nem is olyan könnyű megszabadulni, egy rámenős paphoz, Kent atyához (Owen Wilson) és egy paranormális nyomozóvá avanzsált egykori tudóshoz, Benhez (LaKeith Stanfield) fordul segítségért.

Mivel azonban a szellemek kiűzése felettébb kemény diónak bizonyul, végül még egy történelemprofesszort, Bruce Davist (Danny DeVito), valamint egy tapasztalt médiumot, Harrietet (Tiffany Haddish) is bevonják a küldetésbe. Eközben viszont a ház egykori ura, a könyörtelen Hatbox-szellem (Jared Leto) már ki is szemelte magának utolsó áldozatait gonosz terve betetőzéséhez…
Mint a fentiekből is látható, a Disney-nek igen patinás színészgárdát sikerült összeverbuválnia a produkcióhoz. A tapasztalatok azonban már bebizonyították, ez sem jelent garanciát semmire a film minőségével kapcsolatban, ami adott esetben meglehetősen szubjektív megítélés alá eshet.

Egyrészt azért, mert van, ami a gyakorlatban, interaktív formában képes nagyon jól működni, a filmvásznon viszont már jóval kevésbé, és a Kísértetkastély alapvetően ebbe a kategóriába sorolható. Az alkotók hiába is próbálják visszaadni a szellemjárta házban átélt izgalmakat, azokat sehogyan sem tudják olyan szinten reprodukálni, mint ahogyan a helyszínen a valós effektek segítségével átélhetők.

Ez annak ellenére így van, hogy a technikai megvalósításba nem nagyon lehet belekötni, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ne volna látványos a film. A gond leginkább az, hogy a látottak többnyire nem igazán érik el az ember ingerküszöbét – különösen akkor, ha egy felnőtt, már jónéhány filmet látott illetőről van szó.
Ehhez még a soványka humor és a számtalan klisé is hozzájárul, vagyis túlságosan sok újdonságot nem képes felmutatni a produkció. A filmekben kevesebbet látott New Orleans-i kultúra beépítése a történetbe ugyan mindenképpen pozitívum, az már kevésbé, hogy a felvezetést követően gyakorlatilag teljesen a kísértetházra koncentrál a cselekmény.

Úgy tűnik, a narratíva sokkal inkább a kamaszok és legfeljebb a fiatal felnőttek szórakoztatására koncentrál, ezért legfőképpen ők lehetnek a célközönség. A kisebb gyerekek számára a látottak néha még így is túl ijesztőnek bizonyulhatnak, ami pedig a szülőket illeti, megítélésem szerint az idősebb korosztályok számára jobbára túlságosan infantilis és unalmas a produkció, de talán az amerikai kultúrához szokott nézők jobban tudják majd értékelni.

S bár ezen okok miatt igazi, amolyan univerzális családi filmnek nem nevezném a Kísértetkastélyt, azért azt el kell ismerni, hogy rendelkezik némi pozitív értékkel, illetve komolyabb mondanivalóval is. Az elmúlásról, illetve annak feldolgozásáról szóló szál még a fiatalabbak számára is érthető és befogadható módon került bemutatásra, és az is tény, hogy világszerte sokan hisznek a szellemekben, és hogy a spiritualitás az emberi élet szerves részét képezi.
Kár, hogy a film igen keveset tud kihozni ebből a témából, és leginkább az agyatlan szórakoztatást célozza meg, ám még azt sem valami merészen teszi. Guillermo del Toro eredetileg nem a való világban, hanem egy alternatív valóságban képzelte el a történetet, ami kétségtelenül izgalmasabb lehetett volna, mint a ki tudja, hányadik kísértetjárta házról szóló, sablon produkció.

Azt már sajnos sosem tudjuk meg, hogy a sajátos fantáziával és egyéni látásmóddal megáldott del Toro mit hozott volna ki a projektből. Ebben a formában viszont a Kísértetkastély legújabb változata tipikusan olyan film, amit az ember esetleg egy unalmas estén megnéz a tévében, hogy azután igen hamar el is felejtse. Nem valószínű, hogy a Disney-t majd éppen ez a mozi fogja kihúzni a csávából a várakozásokhoz képest alulteljesítő Indiana Jones fiaskója után…