A szereplők, rajtuk keresztül pedig a nézők egy különleges világba, egy másfajta valóságba való elrepítése régóta kétélű fegyver a filmkészítők körében, legyen szó akár egy másik bolygóról, dimenzióról, idősíkról vagy – mint a Tron vagy éppen a Jumanji esetében – egy videojátékról.

Tudtátok, hogy a 2005-ös Zathura: Az űrfogócska c. film is a sorozat (második) része?

A dolgot lehet jól és kevésbé jól csinálni, ám tény, hogy a látvány és a vizuális trükkök területén a technikai haladás ma már rendkívül fejlett és hatékony eszközöket ad az alkotók kezébe. Annak érdekében pedig, hogy ne teljesen ugyanazt süssék el még egyszer, jelen folytatás készítői vittek némi csavart a történetbe – lássuk, ez mire lett elég!
Miközben az előző részben megismert baráti társaság újabb találkozóra készül, Spencer (Alex Wolff) – aki a többiek tudta nélkül megtartotta a Jumanji videojáték összetört darabjait – rejtélyes okból elérhetetlenné válik. A házukhoz érkező három barátot helyette a csípőműtéte ellenére is nyughatatlan nagypapa, Eddie (Danny DeVito) és annak régi, különc barátja, Milo (Danny Glover) fogadja.

A pincében megtalált videojáték és a nyomok alapján a fiatalok arra következtetnek, hogy Spencer újfent a játék foglyává vált, ezért elhatározzák, hogy kihozzák onnan. Egy kis gikszer következtében azonban a srác barátnője, Martha (Morgan Turner) és Frigó (Ser?Darius Blain) a két öreggel együtt találja magát a Jumanji virtuális dzsungelében.

A szokatlan csapat tagjai ismételten a tudósokból és harcosokból álló társaság – Dr. Bravestone (Dwayne Johnshon), Oberon professzor (Jack Black), Franklin Finbar (Kevin Hart) valamint Ruby Roundhouse (Karen Gillan) – bőrében kelnek életre, ezúttal viszont másfajta szereposztásban. Ennek ellenére kénytelenek minél hamarabb kimaxolni karaktereik különleges képességeit, ha három életükből legalább egyet meg akarnak őrizni a számos veszéllyel járó kaland során?
Mint már talán a fentiek alapján is sejthető, A következő szintben a személyiségcserék adják – a változatosság fenntartása mellett – a humorforrás jelentős részét. A színészek többnyire remekül ráéreztek az egyes szereplők lényegére, ami sokszor valóban szórakoztató szituációkhoz vezet (természetesen a nagypapával az élen). A dolognak ugyanakkor megvan az a hátránya, hogy néha már elég nehéz követni, ki kicsoda is valójában.

Előfordulnak mellément és túl gyermetegre sikerült poénok is, de szerencsére ezekből van a kevesebb. Alkalomadtán viszont még egy-egy egészen drámai és mélyebbre szántó jelenetet is kapunk némi életbölcsességgel megfűszerezve, többek között a még mindig kiváló Danny DeVito-nak köszönhetően. A maga módján időnként még Dwayne „The Rock” Johnson is meg-megcsillan, mintha csak bizonyítani akarná, hogy – bár a cselekmény jelentős részben éppen az ellenkezőjére játszik – az ő tudása sem merül ki az izomagyú figurák életre keltésében.
Persze azért az alkotók most sem vitték túlzásba a komolyságot és a kifinomult jellemfejlődés erőltetését ? a produkció egészére ehelyett sokkal inkább jellemző Karen Gillan haspólója, amit viszont még mindig szeretünk. Az impozáns látvány mellett ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy az új Jumanji-filmekben a kalandról egyre inkább áthelyeződött a hangsúly a komédiázásra.

Ez olyannyira így van, hogy egy idő után a néző a veszélyesnek szánt helyzeteknél sem igazán tud izgulni, annak ellenére, hogy a történet szerint végső soron a szereplők élete a tét. Emiatt az egész valóban leginkább egy fantasztikus helyszínekkel, akadályokkal és ellenfelekkel teli videojáték érzetét kelti, ahol ugyan egyre fogynak a korlátozott számban rendelkezésre álló életek, ám ha esetleg végleg elfogynának… Nos ez az, ami itt sosem fordulhat elő.
A Jumanji: A következő szint leplezetlen és mindenek feletti célja tehát semmi más, mint a könnyed szórakoztatás, amit kisebb vontatottság és önismétlés mellett alapvetően nyújtani is képes. Az előző rész ismerete erősen ajánlott, de nem feltétele a két órára szóló, felhőtlen kikapcsolódásnak – ez a mozi pontosan arra elég, se többre, se kevesebbre.