A Warner Bros jó döntést hozott, amikor Gareth Edwards rendező kezébe adta a megfilmesítés lehetőségét, hiszen ezzel egy igazi rajongónak adott szabad kezet, hogy elmesélje a maga verzióját. Ennek folyamányaként pont olyan szörnyet kapunk, amilyet várunk: monumentálisat, brutálisat, de ezzel együtt mégis egy szerethető lényt – olyat, amilyet eddig csak a japán feldolgozásokban kaphattak a rajongók.

1954. március 1-jén az amerikai Castle Bravo nevű hidrogénbomba rádióaktív szennyeződése a Daigo Fukuryu Maru (Szerencsés Sárkány 5.) nevű japán halászhajó teljes legénységét megfertőzte, akik közül egy személy meg is halt. Japán kérte az USA-t hogy segítsen a megbetegedetteken, de az Egyesült Államok ezt megtagadta, sőt a felelősségét sem ismerte el. Tanaka Tomojuki producer ezután vetette fel az első Godzilla film ötletét, hogy ezzel hívják fel a világ figyelmét a bomba irtózatos hatásaira. Godzilla egy kaidzsu, magyarul óriásszörny, aki először Honda Isiro rendező 1954-es Godzsira című filmjében szerepelt.

A film viszonylag lendületesen kezdődik, a történeti szál alapjait lefekteti az első percekben, amire később mind a két óra (rá)épül. Adott egy atomreaktor valahol Japánban, ahol a helyi tudósok és szakemberek mellett amerikai koponyák is dolgoznak. Érdekes rengéseket mérnek a műszerek, természetesen senki nem aggódik, csak Joe Brody (Bryan Cranston) aki úgy gondolja, a jelenség nem az anyatermészetnek tulajdonítható, hanem valami egészen más áll a háttérben. Persze a balsejtelem beigazolódik, pár perc múlva az atomreaktor a földdel válik egyenlővé, a romok alá temetve Joe feleségét (Juliette Binoche), akinek itt véget is ér a szerepe.

Joe rögeszmésen ragaszkodik elméletéhez és felesége emléke valamint a tudós bizonyítási vágya miatt másfél évtized múltán is keresi a jelenség eredetét. Akarva-akaratlanul segítségére lesz ebben katonaként szolgáló fia, Ford Brody (Aaron Taylor-Johnson), aki bár szeretné lezárni a múltat, apja miatt mégsem tudja ezt megtenni. Amikor a katasztrófához vezető jelenségek ismétlődni kezdenek, együtt mennek vissza abba a városrészbe, ami a szerencsétlenség óta lezárva áll, sugárfertőzöttség okán. Kiderül, hogy nagyon csúnya turpisságok állnak a háttérben, Joe-nak igaza volt és elkezdődik a tulajdonképpeni haddelhadd.
Itt kell megjegyeznem, az ilyen stílusú filmek nagy rajongója vagyok, a blockbuster mozikat nekem találták ki, gyakorlatilag az éves popcorn bevitelem tizedét képes vagyok egy ilyen film alatt bevinni a szervezetbe. A kaland elemekkel átszőtt scifi-mese olyan filmipari kaszt, amit vagy nagyon utál valaki, vagy hagyja magát sodródni az árral és csak élvezi a látványt és a lehetetlen helyzeteket. A Godzilla pontosan ilyen, egy lehetetlen helyzetben találjuk magunkat, hiszen nincsenek olyan óriásszörnyek bolygónkon, akik képesek pillanatok alatt városokat lerombolni, sőt olyanok sincsenek, amelyikek atommal táplálkoznak. Nos itt mindegyikből kapunk.

A M.U.T.O. (Massive Unidentified Terrestrial Organism) elnevezésű szörny mint főellenség jelenik meg a filmben, sőt annak azonnal két példánya is, egy repülésre alkalmas hím és egy hatalmasra nőtt nőstény. A kicsit denevérre hasonlító kék-vörös egyedek annak rendje és módja szerint színre lépésük után azonnal elkezdik ritkítani a populációt, és bár hős katonáink felveszik velük a harcot, nem sok eredényt érnek el. Egy laza Cunami kíséretében rettegett Godzillánk ekkor lép a színre és bár láthatóan semmibe veszi az emberiséget, mégsem tekint ránk elsődleges táplálékként, a MUTO-kra veni a fogát és világító farkát.
A film gyakorlatilag a harcoló háromszög (Godzilla-emberiség-MUTO) történetét meséli el, gigantikus képekkel, hatalmas csatajelenetekkel és brutális harcokkal. A MUTO-k hatalmasak, azonban Godzilla mellett még így sem rúghatnak labdába, az eddigiek közül ez a leghatalmasabb, amit láthattunk. Tüzet okád (szerintem valami gáz alapút, mert kéken világít hahaha), időnként világító hatalmas farka durvább mindennél, gyakorlatilag bármit leamortizál vele.

A stúdió és a rendező is biztosra akart menni, így a legmonumentálisabb megvalósítást láthatjuk, ami szörnynél elképzelhető. Minden képkockán érezhető, látható, mennyire kicsi az ember Godzillához képest, a képi világ tökéletesen adja vissza az arányokat. A CGI csapat nagyszerű munkát végzett, élethű látványvilágban van része a nézőnek. A hangeffektekkel sincs gond, abszolút követi a vizuális élményt minden tekintetben, azt hiszem Godzilla sivító-visító-dübörgő ordítását szokás velőtrázónak nevezni. A csatajelenetek brutálisak, gigantikus épületek között még gigantikusabb szörnyek rombolnak porig mindent.
Történetet nagyon nem kell keresni a filmben, a szokásos menetet követi, és ehhez a színészi játék is alkalmazkodik. Ami gyakorlatilag kevés beszédben, tágra nyílt szemekben és csodálkozó arcokban na és persze síkításokban, meneküléses tömegjelenetekben ki is merül. Ez viszont így van jól, ebben a filmben még a főszereplők is csak statiszták, a szerepük kimerül néhány amúgy is egyértelmű dolog megmagyarázásában, áltudományos okfejtésekben és a túlélési ösztön bemutatásában.

Hogy ne csak magasztaljam a mozit, fontosnak tartom megemlíteni a 3D feleslegességét. A Godzilla ordít a 3D jelenetekért, szinte minden percben olyan jelenetet látunk, ahol kötelező lenne a komoly térhatás. Ennek ellenére egy teljesen felesleges 3D-konverziót kapunk, ami az élményen nem ront, viszont teljesen feleslegessé teszi a film nem csak az Imax, de bármelyik 3D teremben történő megtekintését. Aki 2D-ben nézi meg, semmit nem veszít és még szemüveget sem kell felvennie – az Imax speciális áráról nem is beszélve.
Talán kicsit több világos jelenet is jó lett volna, a film nagy része sötétben játszódik, de az összhatáson végeredményben nem ront, minden tökéletesen látható így is, viszont hiányzik egy-egy jól megkomponált nappali jelenet.

A 2014-es Godzilla tehát a kötelező mozik listájára kerül, kihagyni mindenkinek vétek, grandiózus élményben lesz része a nézőnek, a történeten nem kell gondolkodni, nincs felesleges érzelgősség, csak a színtiszta dara. Nagyszerű Godzilla felfolgozás!