Mindennemű túlzás nélkül kijelenthető, hogy a francia főváros a történet egyik főszereplője, Woody Allen ugyanis a város nevezetességeit és kevésbé ismert részeit egyaránt rendkívül tudatosan használja saját céljaira – legalább olyan hatékony és letisztult módon, mint ahogy azt rendezőként az általa megírt karakterekkel teszi. Bevezetésként rögtön egy hosszú montázst láthatunk Párizs leghíresebb látnivalóiról, utcáiról, tereiről, műemlékeiről és egyéb épületeiről, ami a több perces időtartam ellenére rendkívül hangulatos, és a jellegzetes francia dallamok segítségével azonnal ráhangolja a nézőt a filmre. A percekig tartó, állóképekből felépített kezdő képsorok egyesek számára talán túlságosan is soknak tűnhetnek, ezt azonban bocsássuk meg a rendezőnek, aki ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, ami az aprólékosságot illeti. Így tehát bőven van alkalmunk gyönyörködni a látványban, mivel a filmre – már csak természetéből, illetőleg műfajából adódóan is – egyáltalán nem jellemzőek a kapkodó vágások: ugyanúgy lehetőségünk adódik elidőzni a gyönyörű párizsi városképen, mint Rachel McAdams farmerba bújtatott, formás hátsóján egy-egy hosszabb snitt alkalmával.

Az Éjfélkor Párizsban sztorija Gil Pender (Owen Wilson) körül forog, aki menyasszonyával, Inez-zel (McAdams), illetőleg annak gazdag konzervatív szüleivel, Helen-nel (Mimi Kennedy) és John-nal (Kurt Fuller) vakációját tölti Párizsban. Annak ellenére, hogy alapvetően maga Gil is sikeres, minthogy forgatókönyvei igen keresettek Hollywood-ban, a férfi ennél többre vágyik, ezért regényírásba kezd egy nosztalgia-boltban dolgozó fiatalemberről, melyet többé-kevésbé sikerül is befejeznie. Hősünk azonban bizonytalan és kissé elégedetlen a végeredménnyel kapcsolatban, amit Inez szülei csak tovább táplálnak – szerintük leendő vejüknek egyébként is meg kéne maradnia a „kaptafánál”, vagyis a jól jövedelmező forgatókönyvírásnál. A bevezetésben azután további ellentétekkel szembesülünk Gil és kísérői között: miközben a férfi a Párizsba való költözést fontolgatja, menyasszonya ragaszkodik Malibu-hoz, s gyakran egész más dolgok kötik le a figyelmüket és az érdeklődésüket, illetve a közös programokban is egyre kevésbé tudnak megállapodni. Ráadásul véletlenül összefutnak a feleségével szintén a városban tartózkodó Paul Bates-szel, (Michael Sheen), az Inez által körülrajongott, már-már szélsőségesen intellektuális egyetemi előadóval, aki szintén rendre finoman kiosztja Gil-t a művészetekkel kapcsolatos, állítólag hiányos, téves vagy pontatlan ismeretei miatt.
Ám ha mindez még nem volna elég bonyodalomként, ott az „időutazás” az 1920-as évekbe, ami a film másik fő, a jelennel párhuzamos vonalaként, s mintegy második alappilléreként szolgál. Gil ugyanis egy magányos éjszakai sétája alkalmával eltéved Párizs egy kietlen utcájában, s miután a közelben lévő óra elüti az éjfélt, hősünk mellett megáll egy régi autómobil, melynek fura utasai magukkal invitálják, s még tovább itatják a már amúgy is elég kapatos fiatalembert. Néhány perccel később Gil egy meglehetősen régimódi partiban találja magát, ahol a két világháború közötti időben divatos zene szól, a nők és férfiak korabeli ruhákban táncolnak, szórakoznak, és korabeli témákról, kortárs irodalomról és művészetekről beszélgetnek.
Hősünk azonban csak akkor döbben meg igazán, amikor olyan legendás alakokkal találkozik, mint Ernest Hamingway vagy Pablo Picasso… Na és persze a híres festő aktuális szeretőjével, a kifinomult és lenyűgöző Adriana-val (Marion Cotillard), akivel kölcsönösen vonzódni kezdenek egymáshoz. A megmagyarázhatatlan, ugyanakkor varázslatos és feledhetetlen éjszakát követően Gil kétségek közt őrlődve, igazi önmagát keresve lavírozik a jelen és a múlt között, ahová minden egyes éjfélkor visszatér, hogy ismét találkozhasson inspirációt nyújtó új ismerőseivel, s persze az Inez világától teljesen különböző, a művészeteket és a hagyományos értékeket nagyra értékelő új szerelmével.
Noha egyesek számára kissé furcsának vagy túlságosan elvontnak, netán szürreálisnak tűnhet a múlt ilyetén beintegrálása egy egyébként alapvetően a realitás talaján mozgó történetbe, ez végül mégsem hat zavaróan – hiszen ha akad olyan város, ahol minden fenntartás nélkül el tudjuk hinni, hogy ilyesmi megtörténhet, az szintén csak Párizs lehet. A klasszikus stílusú épületek és a kiváló díszletek, a korhű autók, használati és egyéb tárgyak, valamint a gondosan kiválasztott jelmezek a tradicionális fényképezési és rendezési technikával karöltve nagyon is képesek megidézni a korabeli Párizs sajátos, már-már meseszerű hangulatát, mely szöges ellentétben áll a 2000-es évek felgyorsult és technokrata társadalmaiban megszokott életmóddal. A főhős mennyasszonyának szerepében látható Rachel McAdams az utóbbi vonalhoz tartozó, modern nőt játssza, aki el sem tudja képzelni, hogy ne Amerikában, az általa megszokott nyüzsgő körforgásban vagy a fogyasztói társadalom bűvkörében éljen. Vele szöges ellentétben áll Marion Cotillard, a „múltbeli nő” klasszikus megtestesítője (csakúgy, mint például a Piaf vagy a Közellenségek című moziban), aki egyenesen rajong a művészetekért és a romantikáért – az Adriana-t első pillantásra lenyűgözőnek találó Gil-hez hasonló módon.
Habár Owen Wilson írója is alapvetően romantikus természet, Gil kissé elveszett, révedező és szórakozott személyiség, aki állandóan a múltba vágyik – elsősorban ez motiválja abban, hogy éjfélkor újra meg újra visszatérjen ama titokzatos helyre, mely képes visszarepíteni Párizs fénykorába. Amellett, hogy saját bevallása szerint is szívesebben élne a múltban, a férfi lassacskán rájön, hogy az indiai konyha szeretetén kívül szinte semmi közös sincs benne és menyasszonyában (ő például imád az esőben sétálni, Inez viszont nem). A két, egymástól gyökeresen különböző korszak között „ugráló” Gil-t követve, Woody Allen határozott rendezésének és célratörő dialógusainak köszönhetően mi nézők is átérezhetjük a főhős dilemmáját, ahogy a mind bonyolultabbá váló és korábbi életét gyökeresen megkérdőjelező jelenben egyre távolabb kerül menyasszonyától, illetve Inez – és részben saját maga – korábbi világától, miközben mindinkább elmerül az 1920-as évek varázslatos, számára talán szebb élettel kecsegtető illúziójában. Ezalatt persze mi külső szemlélőkként remekül szórakozunk, mivel Allen rendkívül szellemesen használja a XX. század eleji hírességekről mintázott – az igazihoz képest valószínűleg távolról sem autentikus, ugyanakkor rendkívül karizmatikusan ábrázolt és meggyőző – karaktereket, akik a történetben nagyszerű adalékként és támasztékként szolgálnak.

A filmben látható színészekkel kapcsolatban azonban általánosan helytálló a megállapítás, miszerint rendkívül találó és ötletes a szereposztás – gyakorlatilag minden, kisebb vagy nagyobb feladatot kapott színész nagyszerűen illik az általa játszott karakterhez. A produkcióban több felkapott sztárt is láthatunk, akik közül talán a cingár Adrian Brody cameoja Salvador Dalí-ként a legmarkánsabb és legemlékezetesebb – annak ellenére, hogy még Carla Bruni, Sarkozy francia államfő felesége is kapott egy kisebb szerepet, amit becsülettel meg is oldott. A leginkább azonban az adja a szereposztás pikantériáját, hogy a filmben a Rachel McAdams által ajnározott férfiút, az Owen Wilson konkurenseként látható művelt és pedáns figurát az a Michael Sheen alakítja, aki a valóságban McAdams barátja.
Akadnak ugyanakkor jóval kevésbé ismert színészek, akik ennek ellenére nagyon is inspirálóan és szórakoztatóan játszanak, és olyan, a rekeszizmainkra is gyakran hatni képes, az alkotói képzelet által kiszínezett figurákat varázsolnak elénk, mint például a már említett Ernest Hamingway, vagy T.S. Eliot, Henri Matisse, Paul Gaugin, Gertrude Stein, Scott Fitzgerald, és még sokan mások, hogy felsorolni is nehéz. Amellett persze, hogy a filmben csak úgy röpködnek a nagy nevek, szerencsére kifinomult humorban és intelligens párbeszédekben sincs hiány, vagyis a miheztartás végett nem árt tudni, hogy itt bizony egy abszolút intellektuális filmmel van dolgunk.
Az Éjfélkor Párizsban cselekménye, azaz Woody Allen intelligens forgatókönyve végső soron nem más, mint a realitás és a fantázia ügyes keveréke, ahol a korabeli Párizs, illetve a kor jellegzetes figurái mintegy viszonyítási pontként szolgálnak a nyugati társadalmakban általánossá vált, jelenlegi életmódunkhoz képest. A végkifejlethez közeledve a történet tanulságát egy az egyben hallhatjuk a főszereplő szájából, abban a kissé szájbarágós stílusban, ahogy azt az utóbbi időben Allen-től megszokhattuk – de legalább nem felszínes vagy zavaros a narratíva, ahogy az író-rendező szorgalmasan a végére jár minden egyes emberi érzésnek, problémának, külső és belső konfliktusnak. Ahogy Gil maga is megfogalmazza, mi magunk is kénytelenek vagyunk szembesülni az igazsággal, miszerint az, hogy egy másik korban akarunk élni, csupán illúzió – hiszen ha egy másik korban élnénk, annak összes nehézségével és problémájával, akkor abban újfent egy másik kort látnánk szebbnek és számunkra vonzóbbnak. Végső soron tehát minden kornak megvannak a maga kihívásai és hiányosságai, mégis mindannyiunknak abban a korban, illetve abban a világban kell legjobb tudásunk szerint élnünk, melybe beleszülettünk.
Az Éjfélkor Párizsban azonban a komoly mondanivaló ellenére komédiaként is abszolút megállja a helyét, amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy nagy sikerrel debütált májusban a Cannes-i Filmfesztiválon, illetve azt követően több országban is a bemutatót követően. Ez persze nem is csoda, hiszen a produkció bőven felülmúlja az utóbbi időben romantikus filmként vagy vígjátékként promotált mozik többségét. Woody Allen számára külön elégtételként szolgálhat, hogy a film bevételei már többszörösen meghaladták a ráfordításokat, ami újfent reményt adhat a filmművészetet szerető alkotóknak és producereknek, hogy a hollywoodi trendekkel szembemenő produkciókba is érdemes lehet időt, pénzt és energiát invesztálni. Ami pedig a potenciális nézőközönséget illeti: az Éjfélkor Párizsban erősen ajánlott mindenkinek, aki szereti a romantikát, a művészetet, valamint az intellektuális filmeket, és még az sem képes eltántorítani, ha maga a tálalás meglehetősen régimódi.