A rendező-fenegyerek Tarantino ezúttal igen kényes történelmi témát, az újkori rabszolgaság intézményével való szembeszegülést dolgoz fel könnyed hangvételben, mely több szempontból is hasonlóságot mutat eggyel korábbi, közönségsikert aratott munkájával, a Becstelen brigantykkal. A náci rezsim és ideológia kifigurázása után a Django elszabadul esetében is egyedi megközelítést alkalmazott, mely tulajdonképpen nem más, mint egy, az amerikai délen játszódó spagetti western, markáns karakterekkel és sajátos humorral fűszerezve. A filmben központi szerep jut a Becstelen brigantykban agyafúrt és kíméletlen náci tisztet alakító, játékáért Oscar-díjjal jutalmazott Christoph Waltznak, továbbá tőle szokatlan szerepben láthatjuk viszont Samuel L. Jacksont, Tarantino egyik régi, kedvenc kollaborátorát. Rajtuk kívül olyan, többszörösen elismert színészek emelik a produkció színvonalát, mint a szintén Oscar-díjas Jamie Foxx és a számtalan közönségsikerben résztvevő Leonardo DiCaprio.

A sztori néhány évvel az amerikai polgárháború előtt játszódik az Egyesült Államok déli államaiban, ahol Django (Foxx), a megtört rabszolga kegyetlen dolgokat élt át korábbi gazdáinál. Sorsa azonban váratlanul összesodorja az extravagáns fejvadásszal, Dr. King Schultz-cal (Waltz), aki jó pénzért cserébe körözött, „élve vagy holtan” kézre kerítendő bűnözőket szállít le az igazságszolgáltatásnak – többnyire holtan. Mivel Schultz éppen a Django által jól ismert Brittle fivérek nyomában van, felajánlja hősünknek, hogy ha az segít neki, felszabadítja, és még némi pénzt is kereshet. Miközben a két férfi között különös barátság szövődik, a doktor segítségével Django kiváló lövésszé képzi magát, és fekete létére maga is belekóstol a fehér bűnözők ellen folytatott fejvadászat nyújtotta előnyökbe.
A kivételes vadászképességekkel megáldott Django azonban mindaddig nem élhet békében, míg meg nem találta elveszített feleségét, Broomhildát (Kerry Washington), akit egy rabszolgavásáron látott utoljára, ahol könyörtelenül szétválasztották őket egymástól. A szálak végül Calvin Candie-hez, a hírhedt Candyland gyapotültetvény tulajdonosához (Leonardo DiCaprio) vezetnek, kinek a feketék élete jobbára nem drágább bármely haszonállaténál. A konfliktus tehát elkerülhetetlennek látszik, hacsak Djangonak és Schultznak nem sikerül csellel rászednie az önmagát a rabszolgák egymás elleni halálos küzdelmeivel szórakoztató Candie-t, hogy adja el nekik Broomhildát…
A Django elszabadul tehát végső soron egy történet egy rabszolgáról, akiből fejvadász lesz, és az ültetvények kegyetlen munkafelügyelőinek nyomába ered. Az ötlet egyenesen Quentin Tarantino fejéből pattant ki, akiről tudni kell, hogy imádja a westernfilmeket (is), így már régóta egyik fő céljának tekintette, hogy valamit maga is hozzátegyen a műfajhoz. Igazi „filmbuzihoz” méltó módon rendezőnk több olyan jelenetet helyezett el filmjében, melyek tiszteletadásként szolgálnak a korábbi klasszikusok előtt – a címszereplő neve például Sergio Corbucci 1966-os mozijából ered, de a szakavatott nézők számos egyéb utalást is felfedezhetnek. A szatirikus, kompromisszumok nélküli humor ezúttal is a narratíva gerincét képezi, mely a szókimondás mellett a vizualitás terén is tetten érhető a Tarantinotól megszokott, jóformán mindent a maga valóságában megmutató ábrázolásmód nyersességében és naturalisztikusságában.

Mint minden Tarantino-mozinál, a produkció motorját a Django elszabadul esetében is a szereplők közötti interakciók képezik. A film első fele valójában Christoph Waltzé (Tarantino Waltz jelentős bevonásával, kvázi vele együtt írta a forgatókönyvet), csupán a másodikban kerül egyre inkább előtérbe a Jamie Foxx által alakított címszereplő, miközben egy időre Leo DiCaprio Leoncio-típusú figurája a domináns, rengeteg szöveggel és párbeszéddel. A filmet aprólékosan kidolgozott jelenetek és beállítások, elnyújtott, fokozatos feszültségnövelést alkalmazó dialógusok jellemzik, minek köszönhetően a cselekmény igencsak lassan halad előre. Mindez kissé olyan benyomást kelt, mintha Tarantino szívből utálná a vágások intenzív használatát, és még a narráció előmozdítása érdekében sem volna hajlandó megválni kedvenc jeleneteitől. Cserébe viszont alkalomadtán igen provokatív szövegeket, meglepő vagy megbotránkoztató, szokványosnak egyáltalán nem nevezhető kiszólásokat és megnyilatkozásokat hallhatunk (pl. ku-klux-klán paródia), melyek némelyike akár az instant klasszikus címére is pályázhatna.

Miközben azonban a Django fordulatai időnként eltérnek a hollywoodi konvencióktól – ahogy az szintén igen gyakran előfordul Tarantino munkáinál -, máskor klisékkel teli narrációval találkozhatunk. Egy-egy hatalmas poént többször is elnyújtott közjátékkal vagy közhelyekkel teli jelenetsor követ, miközben a rendező a humor és a moralizálás közötti keskeny határmezsgyén egyensúlyoz. Míg ez egy olyan gengszterfilm esetében, mint például a Ponyvaregény, melyben balfék maffiózók a maguk flegma és szórakoztató módján néznek szembe „szakmájuk” kihívásaival, nem okoz különösebb problémát, egy olyan súlyos téma tárgyalásánál, mint amilyen a rabszolgaság, illetve az ahhoz szorosan kapcsolódó kegyetlenség, szenvedés és kiszolgáltatottság, már kevésbé egyértelmű hatást eredményez. Ezért ahogyan a film ritmusa, úgy a hangulat is meglehetősen ingadozó, annak ellenére – vagy éppen amiatt -, hogy a legsötétebb, legszívszorítóbb jeleneteket kellő tisztelettel és alázattal tárja elénk a különc direktor. Ki tudja, Tarantino talán még a Becstelen brigantyk fekete humorát és a Schindler listájának felettébb realista módon ábrázolt koncentrációs táborát is össze tudná hozni egymással…
A párbeszédek és a szereplők közötti interakciók tehát a Djangoban újfent kiemelkedőre sikeredtek, ahogy azt Tarantinotól már el is várjuk, maga a cselekmény viszont igencsak hullámzó, összességében pedig középszerűnek mondható. A szerelem és a bosszú mint ősi hajtóerő jelen van ugyan, azonban mindvégig a háttérben húzódik – ennek megfelelően hol együtt tudunk érezni a szereplőkkel, amikor egy-egy jelenet hatásosan emeli ki az embertelenséget, hol közömbösen szemléljük az eseményeket, míg máskor a kaland-faktor és a „coolság” kerül előtérbe. A filmről lerí a klasszikus iskola és a modern stílus találkozása – ami a forgatókönyv mellett például a fényképezés módjában és a zenében is megfigyelhető -, ami alkalmanként igen hatásos és szórakoztató, közben azonban a hangulat túlságosan inkonzisztens, a cselekmény pedig leül hosszabb-rövidebb időre. Az egész produkció tulajdonképpen egy tisztelgés a régi kedvencek előtt, ugyanakkor a különc rendező – abszolút egyedi megoldásai mellett – a kornak megfelelő, divatosabb eszközöket is bevet, és mindez sajátos, kissé furcsa, mindazonáltal nagyon is figyelemreméltó elegyet alkot.

Egyszóval a Django elszabadul leginkább egy „homage-moziként” jellemezhető, ami többé-kevésbé Tarantino összes eddigi filmjéről elmondható, ez esetben azonban fokozottan megfigyelhető. Ez mondjuk nem is csoda annak tükrében, hogy magát a forgatókönyvet is egyedül Quentin Tarantino jegyzi, aki mellesleg egy cameo erejéig fel is tűnik saját filmjében. A produkciót – az erőteljesebb vagy „Tarantinósan vicces” jeleneteken kívül – egyértelműen a kiváló karakterek viszik el a hátukon, amihez persze nagyszerű színészekre is szükség volt. Christoph Waltz, aki felettébb keresett lett Hollywoodban a Becstelen brigantyk óta, ezúttal is viszi a prímet – a fogorvosból lett fejvadász figurája nagyon eredeti és laza, s ha nem szürkülne el a befejezésre, már-már ikonikusnak nevezhetnénk. A film második felében azonban némileg háttérbe szorul, amikor elsősorban DiCaprio rabszolgatartó földesura uralja a vásznat. Calvin Candie, bár külsőre sármos úriembernek látszik, tipikusan alattomos és kegyetlen alak, aki az itáliai származású sztár megformálásában nem nyilvánvaló módon, hanem kifinomultan gonosz, amennyiben veszélyessége – óriási hatalma mellett – mérhetetlen unottságából és gátlástalanságából ered.

Míg DiCaprio alakítása szimplán meggyőző, Samuel L. Jackson valósággal brillírozik a feketék közül kiemelkedett, házsártos, aljas módon sorstársait eláruló fekete szolga szerepében. Stephen és Calvin kapcsolata igen sajátos: gyakorlatilag a „vén nigger” vigyázott Calvinre kiskorában, és már apját, sőt annak apját is szolgálta, miáltal a nyilvánvaló osztálykülönbség ellenére fennáll köztük egyfajta bensőséges, szurkálódással teli, mégis bizalmas viszony. Rövid időre Don Johnson és Franco Nero (az „eredeti” Django) is feltűnik a vásznon – kettejük közül főleg Johnson emlékezetes a tipikus déli mentalitással és sajátos humorral bíró figura szerepében. A legmarkánsabb mindazonáltal Django jellemfejlődése, aki tehetetlen és kiszolgáltatott rabszolgából a film végére magabiztos revolverhőssé válik. Az egyetlen apró szépséghiba, hogy Jamie Foxx megformálásában sajnos nem eléggé árnyalt a karakterfejlődés – ami viszont nem feltétlenül az Oscar-díjas színész, hanem inkább az író-rendező forgatókönyvében rejlő ellentmondások számlájára írható.
Ahogy azt már Tarantinotól megszokhattuk, egyáltalán nem fél a maga valójában megmutatni az erőszakot. Így a Django elszabadul képi világára sem jellemző a finomkodás és a szimbolizmus, vagyis a rendező, ha nem is teljes egészében, de számos durvább jelenetet is a maga véres valóságában mutat be a közönségnek. Tarantino még a kamerával és a fényképezés sajátos módjával sem átall poénokat gyártani, melyek alkalomadtán szó szerint is színfoltot képeznek a filmművészet manapság ellaposodó palettáján. A szókimondás a humor mellett a nyelvezetre úgyszintén jellemző, így jónéhány ízes kifejezésre és közönségesen hangzó káromkodásra is számítani lehet. Összességében tehát a Django elszabadul sem egy gyerekeknek való Tarantino-mozi, ezért alapvetően jogos a 18-as karikával ellátott korhatár-besorolás – habár néhány, jóval ártalmasabb film kevésbé szigorú besorolását látva ez esetben a 16-os karika is bőven elegendő lenne.

Mindazonáltal hiba volna alábecsülnünk a feldolgozott téma súlyosságát, mivel a szatirikus hangvétel mellett a produkció felettébb érzékletesen, néhol burkoltan, máskor azonban kendőzetlenül mutat rá a kor valóságára, a rasszizmusra, a kiszolgáltatottságra, az emberi élet semmibevételére a déli rabszolgatartó államokban. Nem véletlenül születtek olyan kritikák a filmmel kapcsolatban, hogy abban a rabszolgaság intézményének kifigurázása oly módon történik, hogy azt a kellő komolyság hiányában, mintegy popularizálva, „ponyvásítva” kezeli a rendező. A hasonló szempontot képviselőknek annyiban minden bizonnyal igazuk van, hogy a spagetti western valószínűleg nem a legalkalmasabb műfaj a rabszolgaság bűneinek érzékeltetésére – Tarantino szerint mindenesetre az, s a dolog egyébként is szubjektív megítélés kérdése. Rossz szándék ugyanakkor nem fedezhető fel a fekete humorral átszőtt, stilizáltan heroikus ábrázolásmód mögött, és az sem vitatható el a forgatókönyvtől, hogy egyik legnagyobb erénye az őszinteség – hiszen a szatirikus megközelítés ellenére cseppet sem szépít a történelem kegyetlen valóságán, még ha azt némileg torzítva, erősen stilizáltan mutatja is be számunkra.

Ugyanakkor a film hibái között említendő, hogy a játékidő picit indokolatlanul hosszúra sikeredett, és a sztori közel sem olyan intelligens, mint a hasonló felfogásban készült Becstelen brigantyk cselekménye. Minden egyéb tekintetben azonban a Django elszabadul Tarantino előbbi mozijának nyomdokain jár, és frappánsan illeszkedik a rendező eddigi munkái közé. A Tarantino- és spagetti western-rajongók aligha fognak csalódni benne, hisz mindamellett, hogy kissé szokatlan érzés egy rabszolgatartásról szóló szatírát nézni, a film alapvetően működőképes, és abszolút nézhető, a szokásos hollywoodi sablonoktól eltérő darab. Legfeljebb nem igazán áll össze koherens egésszé, hanem jól és kevésbé jól sikerült jelenetek összessége marad, miáltal nem annyira valós érdemei, mint inkább a klasszikusok megidézése és egyedien stílusos megoldásai miatt szolgálhatott rá a Golden Globe-ra, illetve az Oscar-jelölésre.