A Crank 2. része, a Magasfeszültség alcímmel ellátva, tehát ugyanott folytatja a történetet, ahol az előző abbahagyta, és gyakorlatilag ugyanazt a sémát is követi elejétől fogva a végéig. Chelios megint csak az életéért kénytelen harcba szállni, most egészen pontosan a galád módon kirabolt szívét kell felkutatnia, miközben egyfolytában fel is kell töltenie testét elektromossággal, hogy az ideiglenes ketyere tovább működhessen. A vadabbnál vadabb ötletek csak úgy záporoznak, szinte végeláthatatlan sorban. A Crank 2. nagyon ritka fajt képvisel a filmek világában, én személy szerint még egy hozzá hasonlót sem tudok említeni (persze az első résztől eltekintve). Az adrenalin, tesztoszteron és pszichedélia elborult keveréke; egy Tony Scott-féle túlpörgetett akciófilm jó adag ecstasy-val megspékelve; annyira elszállt film, hogy szerintem még maguk a készítők sem tudták, mi a jó fene fog kisülni ebből végezetül a vágóasztalon.

Az első filmet is jegyző Mark Neveldine és Brian Taylor rendező-író páros túl akarták szárnyalni 2005-ös munkájukat a létező összes szinten, az akkor és ott felépített koncepciót még magasabb fordulatszámra kapcsolva és saját bizarr ötleteikben még inkább tobzódva forgatták újra. A Crank 2. nem szégyelli őrült, nem evilági stílusát, sőt, inkább büszkén felvállalja azt, és percenként emlékeztet rá minket, hogy mivel is állunk szemben. Merész vállalkozás, és rengeteg nézőt fog elidegeníteni ezzel.
A közönség megosztása azonban úgy gondolom a legutolsó, ami miatt aggódnia kell Neveldine-nek és Taylor-nak. Az első Crank-kel lefektették az alapokat, és az emberek ez alkalommal már tisztában vannak a játékszabályokkal. Aki az első Cranket nem szerette, vagy nem bírta elviselni, az a másodikra úgysem fog beülni, aki pedig rajongóvá vált, semmi pénzért ki nem hagyna egy újabb másfél órás észveszejtő hullámvasútutat. Ha már az elődre is úgy tekintettünk inkább, mint egy élőszereplős videojátékra, semmint filmre (és miért ne tettük volna, már a főcím is ezt sugallta), akkor most sem lesz semmi gond.

A Crank 2. bebizonyítja, hogy igenis létezik jó videojáték-alapú film, és még egy videojátéknak sem kell elkészülnie hozzá, meg lehet egyből a moziverziót csinálni. Ha a Crank-sorozat egy adaptáció lenne, a forrás egy klasszikus arcade-típusú shoot ’em up kéne, hogy legyen, az nem vitás. Egy ilyen filmtől hiába várunk olyasmit, mint forgatókönyv, vagy karakterek, amit kapunk az akciódús és/vagy humoros jelenetek, vagyis inkább szkeccsek sorozata egymás után fűzve, nem pedig egy épkézláb film, cselekményszerkezettel felvértezve. Én ebben nem látok ugyanakkor semmi kivetnivalót. Ahogy írtam már, lényegében ez egy Crank-film esszenciája: vagy megszoksz, vagy megszöksz. Neveldine és Taylor másodszor is alig több, mint 10 millió dollárból dolgozott (példának okáért olcsó HDV kamerákat használtak), nem hagyták a kreativitás útjába állni a pénzt, a céltalan látványosságot, finoman elküldve ezzel a Michael Bay-féléket melegebb éghajlatra.

A két rendező megközelítése finoman szólva is eklektikus (és epileptikus). Ha azt mondanánk, hogy a Crank 2. olyan, mint a Lé meg a Lola tízszeresen felgyorsított tempóban, még akkor sem lenne igazunk teljesen. Az eszköztáruk gyakorlatilag kimeríthetetlen: másodpercenkénti legalább három vágás; képkimerevítések; rajzfilmszerű képi- és hangeffektusok és így tovább. Nincs unalmas perc sem, mindig jön valami új, vagy meglepő. Vannak egyenesen zseniális momentumok, míg olyanok is, amik kevésbé működnek, azt viszont garantálom, hogy mindenkinek eltérő kedvencei lesznek – amit az egyik utálni fog, a másiknak lehet éppen az a rész lesz emlékezetes. Én sem tudom persze, és nem is akarom, megvédeni a Crank 2. minden egyes pillanatát, vannak gyengébb ötletek a filmben. Ugyanígy azt sem állítom, hogy ne lennének igazak a támadások, miszerint a sztori helyét átvették teljes mértékben az erkölcsileg romlott, erőszakos, és időnként visszataszító jelenetek. De ezt ellensúlyozza, hogy a Crank 2. soha nem is akart másnak tűnni, mint ami.

A film fundamentumát alkotó elképzelés egyébként ironikus módon hasonlít a főszereplő sorsához: a közönséget sem szabad hagyni akár egy percre sem lankadni, mindig újabb és újabb elektromos löketre van szükség, hogy ébren maradjanak, az egyre durvább és durvább szegmensek pedig egy döbbenetes, de oltári vicces zárásban kulminálódnak. A Crank 2.-ben végül a mérleg mondjuk amúgy is a humor oldalára dől, nem is kicsit, az első résszel ellentétben, ahol azért több volt az izgalom, de ez nem is baj.
Az eddig felsorolt rengeteg pozitívum sem érne azonban valószínűleg sokat egy olyan főszereplő nélkül, mint Jason Statham. Az ő legfőbb érdeme, amiért annyira működik Chev Chelios karaktere, az, hogy egyszer sem lép ki a figurából, végig halálosan komoly marad, mikor körülötte senkinek sincs ki a négy kereke, ő faarccal viseli az eseményeket, és sosem kacsint ki felénk, jelezvén, hogy tudja, hogy ez csak egy film. Statham kőkemény macsókat fog már örök életében alakítani, de az eddigiek közül Chelios a legeredetibb, vicces, de nem azért mert vicceseket mondana vagy csinálna, egyszerűen a sorsa teszi azzá.

Statham mellett visszatér Amy Smart is, aki Chelios barátnőjét, az éppen sztriptíztáncosnőként dolgozó Eve-t játssza. Ugyan megint csak tárgyként van kezelve, de nem egy rendkívül humoros jelenet kötődik a karakterhez. Dwight Yoakam is újra látható, bár csak rövidebb ideig, mint Miles doki, aki tanácsokkal látja el ismét a főhősünket. Új arcokból is kapunk bőven: Bai Ling tulajdonképpen önmaga őrült paródiáját adja elő, egy szörnyen idegesítő kínai prosti formájában; Corey Haim feltűnése érdekes, de egyáltalán nem emlékezetes; David Carradine pedig nagyon nyúlfarknyi szerepet kapott, de az legalább igazán vicces. A már ismert szereplőgárdán kívül még több utalással is találkozhatunk amúgy az első Crank-re, sőt egy flashback-szerű álomjelenetben még Chelios gyerekkoráról is többet megtudhatunk, bűn lenne azonban ennél többet elmondanom, és lelőnöm akár egy poént is.
A Crank 2. – Magasfeszültségnél őrültebb filmet lehetetlen találni, szavamat adom rá. Ha az első részt szeretted, nagyon nagy az esély arra, hogy ezt is imádni fogod. Az elsőtől az utolsó percig ez egy non-stop adrenalin roham, aminek az abszurditása nem ismer határokat. Tudjuk, hogy nem egy a szó hagyományos értelmében vett ?film?, hanem inkább videojáték, amihez a joystickon kívül már más nem is hiányozna a mozikból, de attól még imádjuk, mert minden benne van, ami a jó szórakozáshoz kell: akció, vér, káromkodás, szex, nők, minden, mi szem s szájnak ingere. Minden nap mormoljunk el egy imát, hogy elkészülhessen a 3. epizód ? állítólag háromdimenzióban!