De mint tudjuk, egy fecske nem csinál nyarat. Csak azért, mert egy olyan tehetséges rendezőpárosnak, mint Ethan és Joel Coennek sikerült, nem jelenti egyben azt, hogy a siker ezentúl garantált. Legfeljebb annyit árul el, hogy nem lehetetlen egy olyan zseniális író látomásait filmre adaptálni, mint McCarthy – kinek szokatlan stílusa teljesen egyedülálló, és annak ellenére, hogy zsánereken belül dolgozik, cseppet sem kiszámítható, mivel teljesen kifordítja azokat, egyúttal sajátjaivá téve mindegyiket, amelyikhez csak hozzányúl. Az út nyomtatott formájában először 2006-ban került kiadásra, a következő esztendőben Pulitzer-díjat nyert, és még számos elismerésben részesült, melyek közül kielemendő, hogy a The Times című brit lap az évtized könyvének nyilvánította ki. Számos nyelvre lefordításra került és több millió példányt eladtak belőle (ehhez nagyban hozzásegítette az, hogy a mindenkori leghatalmasabb média mogul, Oprah Winfrey beválasztotta kedvenc könyvei közé, mely titulus csak havonta egy szerzőnek jár ki). Az út az ausztrál direktor, John Hillcoat negyedik játékfilmje (mellékállásban videoklipeket is rendez, például Nick Cave, a Bush vagy a Depeche Mode számára). Hillcoat legutóbb 2005-ben tűnt fel Az ajánlat című neo-westernnel, mely sajnos sokfelé – így nálunk is – érdemtelenül mindenféle különösebb feltűnés nélkül sikkadt el a nagyobb csinnadrattát kapó produkciók között.

Az út sem jutott sokkal jobb sorsra, mint Az ajánlat; eredetileg ugyanis 2008 végére volt kitűzve a bemutató dátuma, de mikor Hillcoat úgy döntött, hogy nem tud időben végezni és előállni akkorra egy neki megfelelő vágással, néhány hónappal eltolódott a premier, egészen pontosan 2009 márciusára. Aztán ez az elképzelés is törölve lett, mikor valaki vagy valakik a forgalmazó szerepét betöltő The Weinstein Company-nál Oscar-potenciált láttak a filmben. Úgyhogy végezetül 2009 telére, 12 hónapos csúszással ugyan, de megérkezhetett az új McCarthy-adaptáció az amerikai mozikba (nálunk pedig még erre is rákerült plusz 5 hónap).
Akik behatóan ismerik Cormac McCarthy munkásságát, vagy legalábbis Az útat volt szerencséjük már olvasni, valószínűleg egyetértenek velem, mikor azt mondom, ez McCarthy regényeinek egyik legkevésbé mozivászonra való darabja, egyesek még odáig is mennének, hogy azt mondják lehetetlen adaptálni. Ha mindezekkel tisztában vagyunk, rögtön másképp tekintünk majd arra, amit Hillcoat és forgatókönyvírója, Joe Penhall véghezvittek. Az út filmváltozata talán nyomába sem érhet a forrásműnek, és közel sem képvisel olyan magas értékeket, de minden bizonnyal ez a legjobb, amit csak ember remélhet, figyelembe véve az eltérő médiumba való átültetés során keletkező hibák, betegségek szabta korlátokat.

Az út egy meg nem határozott kataklizma utáni világban játszódik. Olyan katasztrófa söpört végig az univerzum elképzelhetetlen méreteit tekintve jelentéktelen kis sárgolyóbisunkon, amely kiírtott szinte minden élőlényt, aki és ami viszont mégis talpon maradt, annak minden egyes nap fájdalmas küzdelem a fennmaradásért. Két ilyen harcos túlélőt követünk végig: egy apát (Viggo Mortensen) és fiát (Kodi Smit-McPhee), amint napról napra próbálnak élelmet, ivóvízet, ruhát és legfőképpen valamiféle reményt találni a kietlen, kihalt környezetben. Az anya (Charlize Theron), aki csak a katasztrófa bekövetkezte után szülte meg gyermekét, már nem él. Flashback-jelenetek sorozatán keresztül tudunk meg egyre többet a család múltjáról, és egyúttal arról is, hogy hogyan maradt az apa és fia kettesben. Most legfőbb céljuk nem több elkeseredett próbálkozásnál, hogy emberekre találjanak, akik hozzájuk hasonlóan „jófiúk”, nem pedig fegyveres fosztogatók: a partvidéket elérve délre indulnak, ahol talán még vannak túlélők. Az út semmi esetben sem nevezhető pozitív, vagy a szó felszínes értelmezésében véve szórakoztató filmnek. Kemény, szívbemarkoló dráma, mely olyan témákat érint, mint a veszteség, a halál, az izoláció és a vékony választóvonal, ami jó és rossz, illetve ember és állat között húzódik. Igaz, a befejezés reményteli, de semmiképp sem igazi happy end, mert nem tudja semmissé tenni azt a közel kétórás intenzív érzelmi behatás-sorozatot, ami megelőzte.

Az út nagyszerű alternatívát kínál a mostanában divatos katasztrófafilmekkel szemben (A mag, Holnapután, tavalyról a Képlet és a 2012), melyek nézőiket a sok tízmillió dolláros látványvilággal igyekeznek a filmszínházakba becsalogatni, és csak a világszerte ismert nevezetességek lerombolására fókuszálnak, vagy arra, hogy felüllicitálják egymást abban, hogy ki tud egy filmen belül nagyobb pusztítást véghezvinni, tartalommal azonban nem tudnak szolgálni. Az útban egyáltalán nem releváns a történet szempontjából, hogy mi okozza a katasztrófát, és az sem, hogy egyáltalán hogyan zajlott le és pontosan mit is eredményezett. A középpontban a lehető legjobban lecsupaszított emberi értékek állnak, ráadásul hétköznapi, átlagos emberek szemén keresztül bemutatva, nem pedig az Egyesült Államok elnökének vagy bármilyen más, felső pozícióban elhelyezkedő vezető vákumszerű életén végigvezetve. Fundamentális kérdések merülnek fel, mint az, hogy mit jelent embernek lenni, mi teszi az embert különbbé más fajoktól, és vajon valóban erősebb-e mindennél bennünk a túlélésre törekvés ösztöne. Érdemes-e egyáltalán továbbmenni egy olyan világban, ahol zéró remény van a boldogságra és jólétre? A Robert Duvall által alakított túlélő, mikor megkérdik, gondolt-e arra, hogy szimplán feladja, azt válaszolja nem: „Ilyen időkben nem engedhetünk meg magunknak ekkora luxust.”

Végignézni Az útat talán nem a legfelhőtlenebb, legboldogabb dolog az életben, de azok, akik tudják majd, hogy mit várjanak, és készek nyitott elmével, befogadóképesen beülni, azoknak elementális élményben lesz részük. Úgy is fogalmazhatnánk, Az út nem ejt túszokat; vagy kész valaki arra, hogy megpiszkálják az intellektusát, addig stimulálják (és talán kicsit manipulálják is), amíg el nem öntik genuin érzelmek, gondolatok, vagy csak utálni fogja ezt a filmet, és végigunatkozza az első képkockától az utolsóig.
Az út sokban hasonlítható egy kamaradrámához: bár több nagytotált látunk, az óriási pusztítás nyomait bemutatandó, mégis a fő helyszínek száma csekély és azok mind furcsa bezártságérzetet keltenek bennünk, szűknek hatnak, a két főszereplőn kívül pedig szinte alig találkozunk mással az egész játékidő során. A helyszín tulajdonképpen mindegy is, ha földrajzilag már máshol is vagyunk, minden egyforma, ugyanazt a semmit látjuk, pusztítás és halál nyomait, a valódi helyszín az apa és fia által alkotott kétfős tér, egy olyan exkluzív klub, ha lehet így nevezni, ahova az apa senkit se enged be. Viggo Mortensen – hosszú hajjal, szakállal, ápolatlan külsejével úgy fest, mint egy vadember – az élete árán is kész megvédeni fiát.

Szerepeik Mortensent és a fiút alakító Kodi Smit-McPhee-t is egyaránt megviselhették, fizikailag és lelkileg egyaránt. Mortensen az abszolút legjobb a kisszámú szereplőgárdából, de ez nem is meglepő. Minden egyes porcikájában egy a szerepével, csak rá kell nézni, elég a szemébe tekinteni és nyilvánvaló, hogy túlélni akar, de ami mindennél fontosabb, a fia túlélését akarja. Smit-McPhee zsenge kora ellenére döbbenetes érettségről és észről tesz tanúbizonyságot. Olyan érzelmi fegyvertára van, melyet rengeteg felnőtt színész is megirigyelne. A mellékszereplők, Charlize Theron, Robert Duvall és Guy Pearce, teljesítménye szintén csak méltatást érdemel. Az út képi világa lehengerlően evokatív, kihalt erdőket, elnéptelenedett városokat és hosszan elnyúló felégett mezőket látunk. Napsütés csak a flashback-ekben van, és azon jelenetek ragyogó színei csak még kilátástalanabbá teszik a jelen képeit. Az ég szürke, hideg szél fúj, és majdnem folytonosan eső, illetve hó esik váltakozva. A színek annyira deszaturáltak, hogy Hillcoat akár fekete-fehérben is forgathatott volna. Némely jelenetet a Katrina hurrikán utóhatásait viselő New Orleans-ban vettek fel, így is erősítve a könyörtelen realizmust. Az út a szemnek sem szép látvány, de ez volt a cél – amit maximálisan sikerült elérnie Hillcoatnak és stábjának.
Az út nem biztos, hogy bárkinek ajánlható, hiszen nem egy széles közönségnek szóló film. Ennek ellenére mindenkinek érdemes próbát tennie vele, mert nagyon kellemeset csalódhat. Elménk olyan részeit tudja életre hívni, és olyan témákat boncolgat, amiket hollywoodi mainstream filmek messziről kerülnek. Először talán nehéznek tűnhet mindazt megemészteni, amit Az út ajánl, de mindenképpen megéri végigülni, és bejárni ezt a nem túl kellemes utazást a főszereplőkkel együtt. Egy sokkal realisztikusabb megközelítési módot választva, John Hillcoat rendező talán azt üzeni, hogy ha nincs meg benned a szükséges tűz, jobb elpusztulni egy katasztrófában, semmint túlélni azt.