A Madár-sziget – ahol tollas barátaink élnek – békés mindennapjainak nyugodt vizű tavát csak egyetlen csőrös képes megzavarni, ő pedig nem más, mint Piros. Dühkezelési terápiára járva ismerkedik meg későbbi barátaival, akikkel együtt próbálják megmenteni a társaikat, mikor a szigetre érkező zöld malacok fondorlatos és gonosz terve életbe lép…

A történet – melyet egyébként ennyivel le is írtuk minden féle poén és csattanó lelövése nélkül – a játék előtörténeteként szolgál. Megtudjuk, hogy mi a malacok célja, és hogy miért lesznek a tollasok dühösek. Mivel maga a játék sem a követhetetlenül bonyolult kategóriába tartozik, így az „előzménye” sem lett az, szóval senki ne számítson komoly, csavarokkal és meglepetésekkel teletűzdelt filmre.

Viszont (!) ennek köszönhetően a karakterek kidolgozására több lehetőség maradt, melyet az első filmes rendezők, Clay Kaytis és Fergal Reilly szépen meg is ragadnak. Megismerjük a szereplők motivációit, mozgató rugóit, életüket. Adaptáció lévén hozzák a játékból már jól ismert képességeiket, melyeket szerencsére nem az első jelenetben, hanem fokozatosan, a történet előrehaladtával, megfelelő ritmusban használnak fel. Így a néző mindig számíthat egy következő durranásra, általában valamilyen poén keretében.

De akkor beszéljünk is a karakterekről. A főszereplő, Piros életébe elég mély betekintést nyerünk, mely a rendezésnek köszönhetően elég élvezhetőre sikeredett. Pontosan megtudjuk miért lett olyan, amilyen, vagyis néha kicsit dühösebb és őszintébb a kelleténél. Ennek köszönhetően pedig vele tud a néző a legkönnyebben azonosulni (micsoda meglepetés!).
Ez a két tulajdonsága pedig egy dühkezelési terápiára sodorja, ahol összetalálkozik Chuckkal, Bombával, Terence-szel és Matildával. Sajnos Piros részletgazdag bemutatása annyira elviszi a filmet, hogy a többi karakter kibontására csak néhány kisebb jelenet áll rendelkezésre. Chuck olyan gyorsan fut, hogy az idő is lelassul körülötte (ezzel kicsit az X-men Quicksilverére hajaz), Bomba a szeretetre éhes nagymedve, aki mindig a leglehetetlenebb pillanatokban robban fel és már ezért is csak sajnálni tudjuk inkább, mint félni.

Matilda, a terapeuta a cipő nélküli suszter tipikus esete, már pár szóból érezni lehet, hogy ezzel a tyúkkal valami nem stimmel. De sajnos ennél többet nem tudunk meg róla, csak úgy, mint a főgonoszról, Leonardról. A disznók királya egyszer csak megjelenik, csak úgy van egy ideig, aztán egyszerűen lelép, mikor eléri gonosz célját. Pedig egy negatív karakter esetén kifejezetten fontos, hogy megismerje a néző a cselekedetei mögött álló okot. De itt ez kimerül annyiban, hogy éhes. A legnagyobb csalódást pedig Hell karaktere okozza. Aki ismeri Szirmai Gergőt, biztosan hallotta, hogy ő adja papagáj hangját.
A rajongók biztosan nagyon várták, hogy a magyar szinkront híresen nem kedvelő filmkritikus hogyan teljesít ebben a feladatkörben. Ráadásul akkora felhajtás került a dolog mögé, hogy a vlogger még egy videót is készített a stúdiómunkáról. Ehhez képest nagyjából négyszer jelenik meg a vásznon, ebből kétszer meg is szólal, az egyetlen akciója pedig kudarcba fullad. Pedig ez a legnehezebben megjátszható karakter az egész játékban!

Mint minden gyerekfilmnek, természetesen ennek a filmnek is van egy eléggé szájbarágós tanulsága: lehet egy embernek – gyereknek – bármilyen példaképe, követendő példája, szuperhőse, a saját sorsát mégis csak ő maga irányítja. A fontos pillanatokban ugyanis nem lesz ott Superman, hogy segítsen a döntést meghozni, Batman sem fog tudni segíteni kikecmeregni a mélypontról.

Az ember csak magára és a barátaira számíthat, amikor olyan helyzetbe sodorja az élet. Illetve nem feltétlen kell szupererővel bírnia valakinek ahhoz, hogy jót tegyen, segítsen másokon vagy adott esetben megmentsen valakit.
Összegezve egy tipikus, már-már sablonos családi animációs film, melytől az ebéd utáni csendes pihenő kitöltésénél többet nem várhatunk. A történet nagyon egyszerű, viszont így a karakterek kerültek előtérbe, ami a gyerekek szórakoztatására és a tanulság átültetésére szolgált.