Az alapsztoriban semmi különlegeset nem kell keresni, adott egy testvérpár, akik évtizedek óta nem látták egymást, az egyikük (Mark Strong) szuperügynök az angol titkosszolgálat kötelékében, másikuk egy lecsúszott, drogos, alkoholista, gyerekgyártó lúzer (Sacha Baron Cohen). Természetesen a sors újra összehozza őket, hogy aztán ne is engedje elszakadni a testvéreket egymástól: egy kacifántos(nak egyáltalán nem nevezhető) ügyben ahol kiderül senki nem az akinek látszik, a vesztes és a nyertes egymásra utalva esnek át ezernyi kalandon, meghintve töménytelen mennyiségű humorral.

Nagyon nehéz a filmről úgy írni, hogy ne spoilerrel legyen teli, hiszen minden egyes szituáció önálló életet él, annyi azonban bátran elmondható, hogy ilyen mennyiségű és brutális alpári humort még nem igazán pakolt össze Cohen egy filmen belül. Az első pillanattól az utolsóig megállás nélkül záporozik a szexista, beteg, sokszor már undorítóan nyíltan ábrázolt humor (utóbbi kifejezésem értelmet nyer majd a film megnézése közben!), mindez úgy hogy a homoszexuális és pedofil viccek, a halálos betegségek (aids), vagy épp a a rokkant gyerekek mind-mind szerepet kapnak benne.
A fentiekből talán már kitűnik, hogy ez a film nem való mindenkinek. Az érzékenyebb lelkületű néző lehet hogy a felénél feláll és kimegy, aki azonban érti és érzi a helyzetkomikumot, képes meglátni a szörnyű valóságban is azt hogy mennyire sajnáljuk bizonyos helyzetben önmagunkat, ahelyett hogy változtatnánk, rendkívül jól fog szórakozni, a hasfájós sírvaröhögés és a térdcsapkodás garantált.

Noha Ali G sosem kímélte az éppen parodizált népcsoportot, államot, vallást, vagy bármi mást, aminek a kifigurázását célul tűzte ki, az Agyas és agyatlan esetében mintha maximumra kapcsolt volna, szemlátomást eldöntötte hogy itt és most mindent feláldoz a poénok oltárán. Éppen ezért lett a film az eddigi leggusztustalanabb és egyben legkevesebb mondandót is magán hordozó alkotása. Szemben az eddigi trendekkel ahol mindig volt egy bújtatott gondolat a paródia mögött, most mintha ez kimaradt volna.

Persze akad azért így is életbölcsesség, azonban a család fontosságának hangsúlyozása kimerül a gyerekcsinálás okozta örömök kiemelésében. A kontinenseken átívelő kalandban annyi sör, drog, és fékevesztett, naturalista ábrázolás kap helyet, hogy a film minden egyes kockája önmagában megérdemli a 18-as karikát.
Minden érzelmileg kiegyensúlyozott ember számára lesz olyan jelenet, ahol már-már szégyelli magát, amiért nevet, hiszen a halálos betegségek, vagy a testi fogyatékossággal élők kifigurázása egyszerűen szétrombolja a jó ízlés minden egyes határát, azonban nincs menekvés, röhögés lesz a vége ezeknek a jeleneteknek is.

Az egyetlen kérdés, ami felmerült bennem – azon kívül persze hogy mi ez az őrület amin ülök – hogy Mark Strong hogy volt képes elvállalni néhány nagyon durva jelenetet, vagy úgy teljes egészében ezt a filmet. Nem árulok el nagy titkot azzal ha elárulom, hogy időnként az ember már feszeng a székben miközben nézi a filmet, ennek pedig az az oka, hogy jelenetről jelenetre átlépi azt a bizonyos ingerküszöböt amit még felszisszenés nélkül tolerál az ember.
A szereplőgárda egyébként nem gyenge, nagy nevek is felbukkannak a produktumban, azonban mindenki eltörpül a testvérpár alakítása mellett, állandó jelleggel ők töltik ki a vásznat. Ez nem is baj, hiszen Cohen miatt ül be az ember a filmre, azonban a mellékszereplők elnagyolt ábrázolása már-már zavaró lehet az erre érzékenyeknek.

Ezért nincs jobb tanács mielőtt beülünk a filmre, minthogy ne legyünk érzékenyek semmire, arra sem ami gyomorforgató, mert bizony lesz ilyen jelenet, nem is kevés. Nehéz helyzetben vagyok az értékelésnél, mert kritikus szemmel szinte kötelező lehúzni a filmet, annyira alpári, de nincs mese, ha az erre vevő célközönséget nézzük (magamat is ide sorolom), akkor nem tehetek mást, ajánlanom kell.

A filmről első reakciós ajánlót is forgattunk, íme:

Nézd nagyban ezt a videót!