A közel két évvel ezelőtti első rész kritikája is előrevetítette, hogy talán felesleges volt rebootolni a szériát, és most is csak ezt tudom megerősíteni, hiszen gyakorlatilag semmit nem tesz hozzá a franchise-hoz az új Pókember film. Ettől függetlenül az már most borítékolható, hogy anyagilag sikeres lesz és természetesen folytatást is kapunk, köszönhetően nem csak a látványnak és a marketingnek hanem annak is hogy maga a Pókember név akkor is eladható lenne, ha egyetlen jó pontot nem kapna senkitől.

Viszont a helyzet az, hogy az eddigi nézőknek tetszik a film, az IMDb-n jelenleg 7.6 ponton áll, ami kifejezetten jó eredménynek számít, főleg ha azt nézzük, hogy ezt az eredményt egy masszív, 34 ezer szavazatos állásnál mutatja. Miért is különbözik hát az én – szubjektív! – véleményem a nagy tömegektől?
A Pókember eredetileg, képregény formájában többször humoros elemekkel apellál, ami nagyon jól is áll neki, a feszültségekkel teli történetek közé hoz egy kis változatosságot, amitől az egyébként néhol komor történet megfelelően egyensúlyoz a feszültség és az oldottabb hangulat között. A Csodálatos Pókember 2 sokat merít ezekből a képregényekből, van amelyik poént szóról szóra veszi át, ami viszont nem üt akkorát, ha valaki nem ismeri az eredeti történeteket (rajongók előnyben!), és nem sokszor is a megfelelő helyen kapjuk őket. A történet ugyanis inkább egy romantikus film némi akcióval, mint fordítva, ami nem tesz jót a kritikai megítélésnek.

Ha Pókemberre ül be az ember, akciót akar látni, nem sírós lányokat és romantikus sétákat a parkban meg a folyóparton. Félreértés ne essék, van akció, sőt brutálisan kivitelezett akciókról beszélhetünk – a filmnek abban a 20%-ában amikor történik is valami érdekes. Mert a többi szerelem, szerelem, szerelem és… Igen, szerelem. Peter Parker (Andrew Garfield) bele van gajdulva az egyébként roppant csúnyácska Gwen Stacybe (Emma Stone) és állandóan azzal van elfoglalva, hogy visszatartsa őt oxfordi tanulmányai megkezdésétől. Nem lövöm le a poént, de azt elárulhatom: sikerül neki, bár nem úgy ahogy eredetileg eltervezte.
A kevés akciójelenetre amit kapunk, jellemző a tömör, lényegretörő megvalósítás. Webb videoklip rendezőként érzi a ritmust, ez kétségtelen. Electro és Pókember összecsapásában ezt a jelenetek alá festett erőteljes hanghatások kíséretében tapasztalhatjuk meg leginkább, de a film egészét átlengi egy bizonyos atmoszféra, ami jót tesz a filmnek, digitális zajokkal színesíti a sokszor túl elkapkodott kameramozgást, ami viszont így némi értelmet nyer. Ez a bizonyos kamerarángatás egyébként nagyon nagy ellentétben áll a vontatott jelenetekkel, ami lehet hogy az eredeti elképzelés szerint az egyensúly megteremtését szolgálta volna, de a végeredményben mégis elvérzik miatta az akciójelenetek egy jelentős része.

A CGI jól működik, minden a helyén van, a jelenetek látványosak. Electro alakja nagyon el lett találva, látványos minden jelenetben, sajnos az őt megformáló Jamie Foxx nem hozza olyan jól a figurát, hogy hitelesnek tűnjön. Az esetlen, tutyimutyi villanyszerelőként dolgozó Max Dillon miután Electro-vá változik, túl hirtelen változik őrült szuperhőssé, az átmenet maximum egy-két mondatban zajlik le, ami egy ilyen karakter átalakulásnál több mint furcsa.
A közel két és fél órában a történet ide-oda csapódik, láthatóan nem volt egy vezető koncepció. Peter és Gwen szerelmi szála jól megfért volna az alaptörténetben, de nem úgy ahogy a végeredményben kaptuk meg, miszerint a film első fele gyakorlatilag unalmas, vontatott csöpögés, a második fele (ez az arány inkább kétharmad – egyharmad) pedig tömény akció, de annyi ellenféllel, amitől zagyva lesz minden. Van olyan ellenfél aki mindössze nagyjából húsz másodpercet van a vásznon aztán kalapkabát. Az antihősök karakterei kidolgozatlanok, összecsapottak, főhősünk figurájából ellenben indokolatlanul sokat kapunk.
Ha ez lenne az első rész, most lehet hogy dícsérném, mert szépen felépített karakteralakulást láthatunk benne, ott még a lamúr is elférne, hiszen egy bevezető részről beszélnénk. De ez egy folytatás, ahol már ismerjük a szereplőket, tudjuk ki kicsoda, nem kell őket újra bemutatni. Az érzéseim nagyon felemások, mert egyrészről nem mondanám rossz filmnek, hiszen látványos, ütős hangokkal, sokszor meglepően jó jelenetekkel ellátott moziról van szó, másrészről viszont sokszor túl vontatott, túl lapos a történet, és érződik rajta az összecsapottság. Az IMAX élmény sokat dob egyébként magán a filmen, aki teheti, így nézze meg, bár nagy 3D csodákra nem kell számítani, de megfelelően van adagolva a térhatás, a New York-i felhőkarcolók tetejéről leugró kékpiros akrobatamutatványaiba egész könnyen beleéli magát az ember.
Ha reálisan nézem, nem tudom elképzelni, hogy a harmadik epizódra Webb összeszedi magát, ő erre képes, vagy a stúdió – számomra érthetetlen módon – ezt kéri tőle. Aki rajongó, annak tetszeni fog, üljön be rá nyugodtan, hiszen kedvencük folyamatosan képen van, pörög, hörög, szenved a saját felelősségének súlya alatt, időnként bunyózik is jókat. Aki látványra vágyik, szintén megtalálja a számítását, csak jó nagy popcornt vegyen, mert lesz ideje elrágcsálni a film alatt. A romantikát kedvelők imádni fogják, dúl a láv, bugyuta párbeszédekkel és sírós jelenetekkel is el vagyunk látva, de aki kőkemény akcióra vágyik, inkább várjon meg belőle egy rendezői változatot – reméljük lesz.