A kerekesszékbe kényszerült Dr. Seth Ember (Aaron Eckhart) tudós lévén nem hisz a vallásos hókuszpókuszokban, ennek ellenére elismeri a világunkban időről-időre feltűnő démonok létezését, sőt sikerrel veszi fel a küzdelmet ellenük. Sajátos módszerének lényege, hogy behatol a megszállt egyén tudatalattijába, és ott keresi meg a Gonoszt, hogy aztán kiűzze onnan.

Embert elsősorban egy tragikus emlék motiválja abban, hogy tovább „praktizáljon”, lévén egy rendkívül erős és kegyetlen démont üldöz, mely évekkel korábban a családja halálát és a férfi nyomorúságát okozta. Hosszas keresés után végül sikerül is „Maggie” nyomára találnia, amikor az hatalmába keríti a tizenegy éves Cameront (David Mazouz), akit anyja, Lindsey (Carice van Houten) ugyan egyedül nevel, a fiú azonban apját is nagyon hiányolja.

A Cameron gyenge pontját kihasználó entitással csak Ember veheti fel a küzdelmet, akit az már korábban kiszemelt magának különleges adottsága miatt. Ahhoz azonban, hogy ezúttal is sikerrel járjon, hősünknek nem csupán a fiút megszállt gonosszal, hanem önnön démonaival is szembe kell néznie – a szó szoros értelmében…
A démon arca sztorija tehát a hit és a tudomány sajátos ötvözetét próbálja nyújtani, amolyan „ha az előbbi nem működik, az utóbbi majd megsegít” alapon. Egy kis vérfrissítés a műfajban még nem is ártana a produkciónak – a gond az, hogy a narratíva olyannyira felsül az ördögűzés tudományos alapokra való terelésével, hogy egy idő után már a saját szabályait is felrúgja.

A kivitelezés egyébként is abszolút tudománytalan, teljesen a levegőben lóg, és már az alapötlet sem eredeti, mivel egyenesen az Eredet c. moziból került átültetésre. A forgatókönyv egyéb problémái mellett a legfőbb hibája, hogy a párbeszédek és a cselekmény is teli van sablonokkal, a karakterek pedig szinte mind egydimenziósak és közhelyesek.
Az egyébként igen tehetséges Aaron Eckhart ezúttal is maximális beleéléssel merült el a szerepében, azonban önmagában ez kevés ahhoz, hogy egy picit is hihetővé tegye számunkra a látottakat, melyek így, súly nélkül túlságosan komolytalanul hatnak ahhoz, hogy a felületes, alkalmi ijedtségen kívül igazi, zsigeri félelmet keltsenek bennünk.

Az igencsak gyenge mellékszereplők sem segítenek, függetlenül attól, hogy teljesítményük oka nem csupán korlátozott képességeikben, hanem pocsékul megírt karaktereikben is keresendő. Egyedül a kisfiút alakító David Mazouz-t illeti dicséret, aki zsenge kora ellenére teljességgel hihetően prezentálja számunkra az egyik pillanatban még jószívű, naiv és ártatlan, a másikban pedig a démon ördögi gonoszsága által hajtott, fenyegető és félelmetes Cameront.
A forgatókönyv minősége azonban csak az egyik tényező a kudarcban – a direktor korábbi, igencsak olcsó és kommersz húzásokkal operáló nagyjátékfilmjei alapján sejthető volt, hogy legújabb rendezése esetében is sajnos helytálló lesz a „nagyobb a füstje, mint a lángja” megállapítás.

Peyton lényegében ez alkalommal is ugyanazt csinálja, mint korábbi alkotásaiban: mesterséges eszközökkel felnagyítja a szürreális pillanatokat a nagyobb hatás kedvéért, ám mindezt kellő megalapozottság nélkül, a fokozatosan való építkezés elhanyagolásával teszi.

Ily módon igazi feszültség sincs jelen a filmben, melyet a rendező hiába igyekszik újabb és újabb csavarokkal ellenpontozni. A történet végére már annyira kifogy az ötletekből (illetve azok máshonnan való adaptálásából), hogy a legolcsóbb trükkökhöz – például az álom és a valóság összemosásához – folyamodik a figyelem kényszerű fenntartása végett.
A démon arca szűkös költségvetése láthatóan a film minden aspektusára rányomta a bélyegét, a nem egyszer átlátszó és idejétmúlt effekteket is beleértve. Újítás helyett tehát legfeljebb újrafelhasználásról beszélhetünk, és sajnos abból sem a kreatív és élvezetes fajtából. Emiatt eme fércmű a horror rajongóknak nem igazán, inkább csak a horror fogyasztóknak ajánlott, akiknek nincsenek magas elvárásaik…